COP MORTEM – Duplakritika

A magyar költségvetésből készült COP MORTEM (2016) című akciófilmet november 22-én mutatták be a nagyérdeműnek. Ez volt az a várva várt nap, amikor Kovalik József fehér lepedője fellibbent és akárcsak mi ketten, úgy talán ő is meghökkent azon, amit látott. Mikor beültünk a díszterembe, a Magyar Filmalap egyik embere hosszas magyarázkodással nyitotta meg a premier vetítést. Beszédének lényege az volt, hogy értékeljük a stáb munkáját, mert nagyon sok energiát fektettek bele, és hogy ne várjunk magasröptű, vagy éppen mélyenszántó gondolatokat. Pusztán érezzük jól magunkat. Valamint arról is tájékoztatott bennünket, hogy amerikai viszonyokban elhelyezve egy „B” kategóriás akciót láthatunk megelevenedni a vásznon, melyről a beszéd alatt Zana „Ganxta” Zoltán és Kamarás Iván nézett le mogorván a közönségre, fegyverrel a kézben. Ahogy azt kell!

Aztán elhalványult minden lámpa a teremben és elkezdődött a vetítés. De mielőtt a szponzorok előhozakodhattak volna jókívánságaikkal a filmnézéshez, azelőtt egy friss felvételt vágtak be nekünk, melyben a már említett két főszereplő sajnálatát fejezte ki Los Angelesből, amiért nem tudnak aznap este velünk lenni. Végül kaptunk egy Árkád- logót  és végre elkezdődött az első jelenet, mely elég meggyőzőre sikeredett, arra vonatkozóan, abból a szempontból, hogy nem fogunk unatkozni. S bár erre ígéretet nem tett senki az elején, valahogy a „szórakoztató film” kifejezés ezt sugallta. Szóval azt láthattuk, hogyan ver szét egy alig öt négyzetméteres mosdót Kamarás „titokzatos idegen” Iván öt másik rosszarcú egyén testrészeit használva eszközként, majd kisétál a szórakozóhelyről, miközben sejtelemesen rápillant a mi Ganxtánkra, aki a söntésre támaszkodva méregeti őt. Aztán motorra pattan és jöhet a főcím. Tehát ha valami, akkor ez meggyőző. A későbbiekben minderre természetesen remek magyarázatot kapunk. Sablonosat, de legalább megállja a helyét az amúgyis klisékkel és általános, gyakran a végletekig egyszerűsített, felszínes elemekkel és karakterekkel megtöltött filmben. Elvégre kapunk Interpol ügynököt; rendőr nyomozót és főkapitányt; őrült, mindenre elszánt gonoszt; rengeteg intellektualitást növelő idézetet, többek közt Shakespearetől és Csokonaitól; száguldást a budapesti forgatagban, miközben golyót eresztenek minden mozgó tárgyba, de egymást soha nem találják el stb. Még jó pár ilyen elemet ki lehetne emelni, de akit érdekel, mit értek sablonos alatt, az nézze meg, és rá fog jönni, hogy azt enélkül a film nélkül is tudta. Maximum nem tudta, hogy tudta. De ez az a film, amit mindenki ismer. Jó barát, aki ránk köszön a Viasat csatornán, vagy éppen a Film+ adásai között böngészve.

Szerintem azzal alapvető nincs probléma, ha egy film olyan akar lenni, mint a többi. Ettől még mutathat be új formulákat, de még ha nem is tör ilyen nagy babérokra, akkor is élvezetessé lehet tenni. Na, ez volt az, ami tökéletesen hiányzott, nem csak a történetből, de a megjelenítésekből is. Már ezerszer láttuk a Fight Club-ot, és csak azért, mert Ganxta áll Brad Pitt helyén, csak magyarrá teszi, de nem jobbá. Az autós jelenetekből semmit nem láttam és még a fejem is megsajdult, ahogy jobbra-balra rázkódott a kamera, mely egy nagyon hatásos eleme tud lenni az akció jeleneteknek, de a magyar utakon ez kivitelezhetetlennek tűnik. Nem kellett volna erőltetni. A verekedések közelije is borzasztóan irritáló volt, főleg, mikor minden ütés után újra távoliba folytatjuk a mozdulatokat és találatkor – hogy ne látszódjon, mennyire erőtlen – megint vissza a közelibe. Így a verekedések sokkal inkább egy őrült, stroboszkóp- szerű audio-vizuális élményt nyújtottak, semmint szórakozást. Ha ez a film tükrözi a magyar filmgyártás jelenlegi helyzetét, akkor kijelenthető lenne, hogy országunk statiszta fogyatékosságban él. De talán a szívemnek legkedvesebb pillanatai azok a jelenetek voltak, amikor egy-egy rendőrautó, teljesen indokolatlan módon felborította önmagát, majd természetesen fel is robbant. A komikuma legtöbbször abban rejlett ezeknek a momentumoknak, hogy a járművek elérhették akár a harmincöt kilóméteres óránkénti sebességet is, mielőtt a domboldalon visszabucskáztak volna a pirotechnikára.

Összegezve, nagyon magyar volt, elismerem, de mégis próbált inkább nyugatinak mutatkozni. És mindez az identitás keresés még nem is befolyásolná a filmről alkotott véleményt, de annyi szemet bántó hibája van, hogy nem lehet felettük elsiklani. Képtelenség is lenne szó nélkül elmenni mellettük, hiszen élvezhetetlenné teszik azt a filmet, melynek egyetlen célja, hogy szórakoztassa a nézőket. Egyetlen pozitív élményem volt: , a film zenéje. Mármint nem azok a rock számok, amiket bele-bele vágnak a jelenetekbe, hanem az a háttérben néha felsejlő, mély alaphangú és magasan, sejtelmesen csilingelő kamara mű, melynek Halász Károly volt a szerzője. Ez elég gyenge sajnos, így az a néhány humoros jelenet és a főgonoszt alakító Anger Zsolt miatt kaphat még tőlem pontot a film a zenéjén túl, de ennél többre nem futja.

Nehezen találom a szavakat Kovalik József legújabb alkotása után. Ez a film zeng a kliséktől, és a méltán nem híres magyar elődeihez képest is csak a rendezésben lépett előre akció és krimi terén. Nézzük szép sorjában. A történet ismerős lehet: sorozatgyilkosságok tartják rettegésben Magyarország rendőreit, amelyek elkövetési módszere mindig ugyanaz: elrablás, rituális gyilkosság, titokzatos logó hátrahagyása. Ekkor lép be a magyar származású Interpol-ügynök, akit azért küldtek, hogy felgöngyölítse a szálakat. A magyar rendőrkollégák természetesen eleinte nem kérnek a segítségéből, de kénytelenek elfogadni jelenlétét. Főszereplőink a nyomozás során alászállnak az alvilág legsötétebb bugyraiba, hogy megtudják, mi is áll a rendőrgyilkosságok hátterében.

Ha valakinek ebből az jönne le, hogy egy izgalmas, nyomozós történetről van szó, akkor az most kezdjen el csalódni. Ez a film – bevallottan – egy kizárólag szórakoztatás céljából létrehozott, verekedős jelenetekkel bőven teletűzdelt klisémámor. Csak az első tíz percben sikerült annyi ismerős panelt ellőni, amennyit ténylegesen nem szégyellt a forgatókönyvíró és egyben rendező Kovalik József. A B-kategóriás amerikai filmeket idéző cselekményt Budapestről készített – és egyébként elképesztően látványos – felvételek bevágásával igyekezett színesebbé tenni, és ez nem feltétlenül elvetélt ötlet. Pártolom a felfogást, hogy egy alapvetően hollywoodi történetet ültessünk át magyar közegbe, hiszen ez a módszer a dán filmiparnak is nagyszerűen bejött. Ez a kontrasztos és groteszk ábrázolásmód érdekes hangnemet adott a filmeknek. Így például, mikor a rosszfiúk a világ leglepukkantabb autójával mennek bankot rabolni a világ legócskább környékén, mindezt munkásruhában, szendvicset zabálva, az eléggé beszédes.

A probléma az, hogy ebben a filmben a magyar elemek nem kontrasztként szolgáltak. Leplezetlenül figyelhetjük meg a háttér sajátos magyar elemeit, amelyek az egyébként is vérszegény történetet még komolytalanabbá teszik. Szóval amikor a szocreál bútor és a falon lógó harmincéves, piacon vásárolható, mindenki által jól ismert Magyarország térkép előtt öltönyben parolázó, Interpol-ügynök Kamarás Iván bársonyosan búgó, titokzatos hangjával fejtegeti elméleteit a magyar alvilág szektáiról, majd lepacsizik iszonyatosan menőnek szánt kézfogással a kis-nagystílű bűnözőhaverjával a rendőrségen, az számomra inkább rendkívül kínos, mint menő, de legkevésbé sem hiteles. A verekedős jelenetek, és ezekből akadt bőven, alapvetően profinak tűntek – legalábbis a koreográfiát nézve. A hozzáadott hangeffektek kifejezetten beleélhetővé tették a harcokat, amelyekben túlkapások is csak igen kevés esetben fordultak elő szerencsére. Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. A vágás néhány jelenetben olyan szörnyen közelről és kapkodóan lett elkészítve, hogy sokszor tényleg csak a hangokból következtethettük ki, hogy valaki leütött valakit.

Nézzük kicsit a szereplőgárdát. Kamarás Iván játékával – még ha egyhangú, klisés, és  megmosolyogtatóan hiteltelen volt is – alapvetően meg vagyok elégedve, mert feltételezem, hogy mindezt a rendező várta el tőle. Egy igazi magyar James Bond, aki mindig titokzatosan meredt maga elé, elvontan sakkozott egymagában, míg a többi rendőr fejvesztve nyomozott, s mindig a megfelelő, macsó mondat hagyta el a száját. Gáti Oszkár kiváló volt, mint mindig, és szerintem a film egyetlen hiteles karakterét sikerült ráosztani – ő pedig sikeresen el is játszotta a kiöregedés szélén álló rendőrparancsnokot, aki már maga sem tudja, mikor és miért választotta ezt a hivatást. Ganxsta Zolee játékától féltem a leginkább. Féltem, hogy mire lesz ő képes egy ilyen filmben. Azt hiszem, a szereposztásnak köszönhetően lettek végül alaptalanok aggályaim. Zolee rövid, de velős, a saját érdemeit hangsúlyozó mondatokkal kooperált az egész film során, s valljuk be, ez elegendő. Tőle ne akarjunk többet, mert csúnyán belebukhatunk. Igaz, olykor olyan szavakat is a szájába adtak, amelyek már nem macsó bandavezérekhez méltók. Hagyjuk már el végre a „vágod” és ehhez hasonló, agyonhajszolt, öncélú kiszólásokat! Elég gangszta ő ezek nélkül is. Muszáj megemlítenem még az Anger Zsolt-féle főgonoszt, aki Gáti Oszkár mellett a leginkább lenyűgözött: az éles eszű szociopaták higgadtságával és féktelen vadállatok haragjával dolgozó karakter tökéletes megszemélyesítője volt. Nem először nyújtott ő elképesztő teljesítményt. (Lásd: A nyomozó, 2008) Bár nem lehet elvonatkoztatni attól sem, hogy számos más filmben kellett ugyanezt a szerepet eljátszania. Ebben az alkotásban viszont kifejezetten erre volt szükség. Igaz, a szükségtelenül frappáns és tökéletesen humortalan hasonlatokat ezúttal ő képviselte. Mikor tudunk már leszokni erről? Most jött el a pillanat, hogy megemlítsem még Páll Zsoltot, aki képes volt egy egész filmen keresztül úgy hangsúlyozni a mondatokat, mintha papírról olvasná őket – és ő egy fő karakter. Ennek tükrében pedig meg sem lepődtem, hogy az egymondatos háttérszínészek úgy mondták vissza a rájuk bízott szavakat, mint a kiselsősök az egyszeregyet. De kifejezetten viccesnek találtam a Brett nevű londoni Interpol ügynök karakterét is, akinek az akcentusa legalább annyira volt brit, mint a Pickwick filterekbe csomagolt Earl Grey teafű.

Most lenne itt a pillanat, hogy a film üzenetéről, elvont gondolatairól beszéljek. Nos, ez egy rövid bekezdés lesz. Ilyen ugyanis nem található a filmben. Ez, mint megtudtuk, nem is volt célja a rendezőnek – legalább is ezt állítják. Vajon ez csak mentegetőzés volna? Kétségtelen, hogy lenne mit mentegetni. Az indokolatlanul kusza dialógusokat, a tartalmatlan és céltalan történetvezetést, az amatőr színészi megnyilvánulásokat, vagy éppen a hangfelvétel mérhetetlenül gyenge utómunkáit, mivel néhány jelenet úgy sistergett, mint a házi készítésű Barátok közt szinkronparódiák. Bár amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy a mű csattanójának szánt végső fordulatot úgy vezették fel, mintha teljesen mellékes szál lett volna, holott mindennek az alapjául szolgált – azt pedig még nem is említettem, hogy ezt a film felénél kitalálhatta az élesebb szemű néző. Még az amerikai B-kategóriás filmekben – amely ugyebár a követendő példa a magyar filmiparban – is eljutnak odáig, hogy valamiféle gyermekded, általános üzenetet beleerőltessenek. (Szeretni milyen jó, a család a legfontosabb… etc.) Én még hiszek abban, hogy egy filmnek – még annak is, amely elsősorban kikapcsolódásra alkalmas – kell, hogy legyen egy minimális társadalmilag vagy egyénileg hasznosítható mondandója. Ezt pedig ma, Magyarországon kötelező érvényűnek érzem. Ennek a nemzetnek szüksége van útmutatásra, és ennek kiváló eszköze a művészet. Nem hiszem, hogy itt lenne az ideje céltalan, látványra építő, selejtes akciófilmeket gyártani. Végezetül engedjétek meg, hogy feltegyem tehát az 50 milliós kérdést. A magyar filmgyártás utóbbi éveiben tapasztalható pozitív tendenciáját figyelve, egy amúgy is szórakoztatás-központú média uralta világban, országban – és most tegyük a szívünkre a kezünket –, szükségünk van erre? Azt hiszem, az én véleményem felsejlik ezekből a sorokból, de győzzetek meg. Végre van ilyen filmünk is. Szuper. Bővítsük tovább a listát! Ezt a filmet kifejezetten azoknak ajánlom, akik egy könnyed kikapcsolódásra vágynak, nem akarják túlgondolni a látottakat, és látni akarják, amint Kamarás Iván szétveri a magyar alvilágot.

Warez: 43/100

V.Bence: 56/100

mafab: N/A

IMDB: 4,0