Duba Dániel 
Most, hogy pár napja az a szomorú hír járta körbe a filmes sajtóorgánumok címlapjait, hogy Danny Boyle angolosan lekoccolt a Bond-projektről, vagyis a 007-es legújabb bevetését mégsem ő dirigálja majd, arra gondoltam itt az ideje belepillantani kicsit az angol rendezőzseni eddigi életművébe – kihagyva pár kevésbé jelentősebb darabot, mint mondjuk Az élet sója (ami amúgy egy meglehetősen szórakoztató darab) vagy a Millions. Hiszen mióta Boyle 1996-ban megrendezte a Trainspottingot, tisztán felismerhető rendezői védjegyekkel ellátott, markáns stílussal rendelkező filmeket készít, melyek habár mindegyike különböző – legyen szó akár hangulati vagy műfajbeli sokszínűségről –, mégis rengeteg mindenben hasonlítanak. Ötletesen megvalósított egyedi vizualitás; üresjárat nélküli narratíva; dinamikusan alkalmazott, mindig jól válogatott zenék. A sort ugyan lehetne folytatni, de a legjobb, ha úgy összegzek, a filmjei hatással vannak a nézőkre, képesek katarzist okozni, és nem utolsó sorban piszok-mód szórakoztatóak. És mivel Danny Boyle rendezői eszköztárának egyik legkedvesebb eleme a zene, mindegyik cím alatt megtalálható egy-egy kiragadott darab az adott soundtrackből, akár egy tálcán kínált welcome drink.
Sekély Sírhant (Shallow Grave, 1994)
Ez a mindössze harminc nap alatt leforgatott film volt Danny Boyle áttörése a kis költségvetésű TV-moviek és sorozatepizódok után, valamint indította el a komolyabb színészi pályán Ewan McGregort, akinek ez előtt szintén leginkább csak minisorozatok jutottak. A Sekély sírhant karrier szempontjából tekinthető akár a Trainspotting előjátékának is, ahol a direktor fontos kapcsolatokra tett szert, valamint összeszedte a később jól bevált csapatát, például John Hodge írót, akivel azóta számos filmen dolgoztak együtt. A film alap problematikája három barát körül kulminálódik, miután felfedezik az új lakótársuk hulláját egy nagy rakás zsíros dollár társaságában. Ezután kihívják a rendőrséget és becsületesen leadják a pénzt. Na persze, hogyne! A hullát eltüntetik, a dohányt pedig megtartják. Csakhogy a pénznek van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy pici kis bogarat ültet a gyengébb jellemű emberek fejébe, a három barát közül pedig bizony egyik sem az a kifejezett fehér lovag…
Trainspotting (1996)
A soundtrack tele van jobbnál jobb számokkal, de hogy elkerüljük a szörnyű kliséket, az Underwold-féle Born Slippy, vagy Iggy Pop Lust for Life-ja helyett, hallgassátok inkább ezt a varázslatos ‘90-es évekbeli rádiózene szörnyeteget a filmközepi montázsból. Józanul senkinek nem ajánlom, meg ha jól belegondolok, amúgy se. Danny Boyle stílusa viszont itt már végleg kibontakozott. A Ponyvaregény mellett a ‘90-es évek egyik legnagyobb kultfilmje ugyan azóta már rengetegszer másolt – és éppen ezért ismerős – megoldásokkal dolgozik, de 1996-ban ez mind őrülten friss volt és nyers, és egyszerre érezted magad tőle feldobva, és közben jó alaposan lehúzva. Renton, Spud, Sick Boy és Begbie “csak még egy utolsó” intravénás balhéja a kisbetűs angol rendezők közül átemelte Danny Boyle nevét a vastag betűvel szedett nagypályások közé, és az Oscar jelölésig röpítette John Hodge írót. Az eredeti regényt elkövető Irvine Welsh is cameozik a filmben, de az akkor még null-kilométeres Kelly Macdonald hetyke idomait színészi képességeit is itt ismerhette meg a világ először, és istenemre mondom, megérte!
A part (The Beach, 2000)
Alex Garland saját utazási élményein alapuló The Beach című könyvének adaptálása. Danny Boyle zsenije kellett hozzá, hogy ez a kiváló alapanyag, ha lehet még erősebb audiovizuális formát öltsön. Az akkori trailerek Leonardo DiCaprio következő Titanic utáni romantikázását sejtették egy csodás édenkerti paradicsomban, de amikor a lányok becsődültek a mozikba csajos estét tartani, Leo, a kisfiús mosolya helyett egy kupica kígyóvérrel köszöntötte őket. A továbbiakban pedig a teljesség igénye nélkül: drogok, szex, titkos térkép, gyilkosság, őrület, “sutra cu putovati mnogo milja biciklom”, cápatámadás, félrekúrás, halál. Danny Boyle talán legalulértékeltebb, de véleményem szerint egyik legjobban sikerült filmje, amelynek legalább akkora klasszikusnak kellene lennie, mint a Trainspotting. Az évtizedek óta tobzódó travel-junkie társadalom egyik alapfilmje, a neo-hippi közösségek utópisztikus álmaiból való felriadása, a paradicsom örök keresésének XXI. századi megfogalmazódása. Amellett, hogy a score-nál közreműködött Angelo Badalamenti is, maga a soundtrack nagyon precízen lett összeillesztve a film hangulata köré. Az album egyik legjobb száma – ami a Sugar Ray nevű bandától egy meglehetősen szokatlan hangzású, utópisztikus darab – ontja magából a felhőtlen szabadság érzését. “No offence an’ all, but, you’re fucked in the head, right?”
28 nappal később (28 Days Later, 2002)
A 28 nappal később az újkori zombifilm hullám egyik legemlékezetesebb képviselője. Tizennégy évet kellett várni, hogy aztán ismét egy angol film nyújtson újat a műfajban a tavaly előtti Kiéhezettekkel, ami aztán Koreának is sikerült a Train to Busannal. A 28 nappal később jeleneteit pár utólag felvett snittől eltekintve pontosan olyan időrendi sorrendben vették fel, ahogy az a filmben is látható, mindezt a 9/11-es terrortámadás napjaiban. Anno a főszerepet felajánlották Ryan Goslingnak is, de ami azt illeti Cillian Murphyvel se jártunk rosszul, karrierjének talán legerősebb alakítását adja a filmhez. Boyle rengeteg beállítást emelt át általa látott régi háborús fényképekből, ennek is köszönhető a végig nyomasztó és súlyos atmoszféra. Egységes látványvilág és iszonyúan erős hangulat jellemzi a filmet, melynek legdurvább jelenetei nem csak a vért locsolják szét a vásznon, hanem megmutatják, hogy kisebb csoportok miként képesek elkorcsosulni, és felhagyni civilizáltságukkal egy esetleges válsághelyzetben, és hogy még ebből a káoszból is létezik kiút. De hagyjuk is az okoskodást, ez a film egyszerűen csak az egyik legkirályabb zombifilm evör.
Napfény (Sunshine, 2007)
https://www.youtube.com/watch?v=X-IMpEjB3g4
Egy csapat tudós útnak indul az űrben egy kisebb város méretű atombombával megpakolva, hogy minden idők legnagyobb mesterséges robbantásával újraindítsák a haldokló Napot. Ha ez a story nem Alex Garland (aki, mint tudjuk, azóta már az Ex Machina és az Annihilation befutott rendezője) és Danny Boyle immáron második kooperációjából született volna, minden bizonnyal egy újabb Mag szintű blődséget kapunk. A Sunshine ehelyett egy remek sci-fi-dráma-slasher keverék, aminek tovább emeli a fényét John Murphy azóta már rengeteg filmben és trailerben újrahasznosított zenéje, valamint Boyle kreatív rendezése, ahogy az űr fagyos sötétjébe is becsempészi a tüzet és a reményt – ámbár az előbbinek a szereplők talán annyira nem örültek…
Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008)
Ha tudni akarod, ki az a Danny Boyle, nézd meg a Gettómilliomos első és utolsó tíz percét. A nyolc Oscar-díjat nyert alkotás nagyobb sztárok, vagy egyáltalán bármilyen ismerős arc szerepeltetése nélkül tarolta le a 2008-as szezont. Szereplőinek legtöbbje addig sosem állt még kamera előtt, mégis az alakításaik megdöbbentően hitelesek. Egyben ez Boyle leginkább vizuális filmje, ahol a kamera szinte sosincs egyenesben, a képek pedig állandó narancs színben fürdenek. Mindemellett talán ez a rendező leginkább mainstream alkotása, amely szívében egy valóságos feel-good romantikus film, árnyalataiban viszont egy igazi szocio- és testvérdráma, mely egyben hommage az indiai filmipar előtt. Megnézni kicsit hasonló élmény, mint a Whiplasht. Néha fájdalmasan kemény jelenetei vannak a nyomor, a kíméletlen emberi kapzsiság és gonoszság bemutatásával, mégis akkora pozitív érzelmi löketet és katarzisélményt ad az embernek, hogy amint leperegtek az utolsó képei, legszívesebben azonnal újraindítanád. A zenei front egyrészt megnyerte abban az évben az Oscart A. R. Rahman zeneszerző vezényletével, másrészt minden eddiginél nagyobb részt vállalt a történetmesélésből, szerves részét képezve a narratívának. Erre a legjobb példa a nyitó képsorok utáni hajsza a nyomornegyedben, ami egy akkora audiovizuális aranylövés, hogy kifolynak tőle a szinesztéziába zavarodott érzékszerveid.
127 óra (127 Hours, 2010)
Ezt a dalt valójában nem a filmben, hanem az előzetesében használták fel, de a Band of Horses szerzeménye olyan jó, hogy simán veri a soundtrack összes számát. James Franco one man showja, melyet a túlélő, Aron Ralston könyve alapján, és szoros együttműködésével készítettek. A kalandor lélek, Ralston, beveti magát utah-i Canyolands Nemzeti Parkba, hogy aztán egy kis csajozást és barlangfürdőzést követően öt klausztrofób napot töltsön jobb kezével egy szikla és a barlang fala közé szorulva. A jó kedélyű és örök optimista Ralston az első napokban még bízik a segítségben, de az ötödik napon, mikor már hallucinációk gyötrik a fáradtságtól, testét pedig kezdi megtörni az étlen-szomjúság, rájön, hogy csak egyetlen módja van a szabadulásnak, hátra kell hagynia valamit. Az apró flashbackekkel tűzdelt mozi végig elképesztő képekkel és feszült reménykedéssel tartja fent a nézőben a figyelmet, de az az igazság, hogy ennél a filmnél úgyis mindenki nagyon jól tudja mi lesz a történet vége. Mikor pedig az utolsó 10 percben eljön az a nem is túl rövid jelenet, Boyle még a biológia horrorba is belenyúl, hogy aztán a szabadulás pillanataiban csak az újjászületéshez fogható katarzis söpörjön végig rajtad hosszú perceken keresztül, egészen a stáblistáig. Sírni fogsz, mint egy kisbaba.
Transz (Trance, 2013)
Az brit illetőségű UNKLE, 2007-es War Stories című albumáról származó Hold My Hand pörgeti fel a fordulatszámot a film eleji heist jelenet alatt. Mikor anno moziban néztem a filmet, és ezt a számot már az első percben rámlocsolták, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. Ez a feszes techno-thriller végig őrületesen intenzív, a látvány pazar, és összetéveszthetetlenül magán viseli az angol direktor keze nyomát. A film egyáltalán nem kíméli a szereplőit, a nézőket viszont olyan képekkel kényezteti, mint mikor egy pár másodperces snittben, a kamera lentről felfelé, minden szégyenlősségtől mentesen végigpásztáz Rosario Dawson meztelen testén. Na itt rögtön világossá válik előttünk a címválasztás precíz helyénvalósága. Az emlékezetkiesés labirintusában bolyongó James McAvoy hipnotikus utazása a saját elméjében, a gyönyörű és veszélyes Rosario Dawson, és a kemény tökű gengszter, Vincent Cassel alkotta szenvedélytől túlcsorduló háromszögébe zárva. 2013 egyik legélvezetesebb filmje, Boyle nem tud hibázni.
Steve Jobs (2015)
Ezt a filmet ugyan nem a zenéjéért szeretjük, mégis van egy érdekes, álomszerű, elektronikus lüktetése a scorenak, ami egy különleges hangulatot ad a Boyle-féle Jobs feldolgozáshoz. A film legnagyobb dobása az, hogy megszakítások nélkül képes úgy fenntartani a néző figyelmét az utolsó másodpercekig, hogy közben szinte nem történik semmi. A mű Steve Jobs három nagy performansza előtti percekbe enged bepillantást úgy, hogy magából a keynote-okból nem mutat végül semmit. Mintha egy dokumentum filmet néznénk játékfilmes eszközökkel bemutatva, legfőképpen Jobs karakterére koncentrálva. A Christian Bale helyét a főszerepben végül átvevő Michael Fassbender a legnagyobb method actorokkal megegyező színvonalon harapott bele a szilícium almába. Danny Boyle vezénylete és Aaron Sorkin mondatai precízek és tűpontosak, Alwin H. Küchler kamerája pedig egyszerűen csak megmutatja amit meg kell. Sokaknak ez csupán rutinnak tűnik, de valójában a jó szó erre a profizmus.
T2 Trainspotting (2017)
https://www.youtube.com/watch?v=KxhO7Gk8F3o
Egy percig nem gondoltam, hogy a második rész majd bármilyen formában csalódást okozna, de még így is meglepett, mennyire megfogott a hernyótól beállt edinburghi suttyók második eljövetele. A történet rendkívül okosan, az első rész abszolút következményeként gördült tovább, megerősítve a nézőt abban, hogy hiába telt el húsz év az első rész eseményei óta, Renton és a haverok továbbra sem azok a figurák, akikkel szívesen futnál össze egy sötét skóciai sikátorban. Ez Begbie-re hatványozottan igaz. A nosztalgiával tocsogósra átitatott mozi úgy képes tovább vinni az első rész kvázi üzenetét, hogy elképesztően hatásosan aktualizálja azt a jelenre, de közben ez az érzelgős múltidézés egyáltalán nem telepszik rá a filmre, márpedig ezt a ballépést az évtizedek múlva újramelegített folytatások elég ritkán kerülik ki.
Stílus és tartalom egyensúlyban
A Moviemaker egy 2013-as cikkjében Danny Boyle saját maga ír a rendezés tizenöt aranyszabályáról. Olyan nem túl eredeti (de jogos, és szemmel láthatólag állandóan használt) gondolatok mellett, mint a „hallgass az ösztöneidre”, vagy „mindig adj bele 100%-ot”, szerepel egy olyan pont is, amit valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy „mindig menj el egészen a végsőkig, feszegesd a határokat”. És ő pontosan ezt teszi. Ezért fordulhat át a Napfény utolsó harmada slasher sci-fibe, ezért markolod a széked karfáját a 127 óra utolsó percei alatt, és ezért döngöl a földbe, majd emel fel minden alkalommal a Gettómilliomos az elejétől a végéig – vádoljuk akármennyire is hatásvadászattal a filmet. Mert ez kell ahhoz, hogy elvigye a nézőt egészen szakadék pereméig, ahonnan leugorva tapasztalhatjuk meg a zuhanás félelmetes és felszabadító érzését – mint A part című film főszereplői, amikor egy szikláról elrugaszkodva jutottak be a paradicsomba –, vagy a felemelkedés érzését – amint Renton kimászik Skócia legdurvább wc kagylójából –, vagy hogy csak lenézhessünk a magasból, és elmondhassuk, amit Salim egy épülő felhőkarcoló tetején a Gettómilliomosban: „I am at the center… of the center”.
