Chino 
Quentin Tarantino két Big Kahuna Burger majszolása között egy valóságos műfajt teremtett. A Django Unchained (Django elszabadul, 2012) leginkább egyfajta fantasy – spagetti westernre hajaz, ugyanakkor annak egyfajta perverzebb verzióját álmodta vászonra. Ez persze nem szokatlan tőle, viszont korábbi műveit ismerve időnként az az érzése támadhat a nézőnek, hogy a rendező nem tudott túllépni saját árnyékán. Ezzel természetesen szemernyit sem csappan a film nívója, amíg ilyen ütős monológok, párbeszédek, parádés színészi teljesítmények tarkítják.
Hollywood fenegyereke most egy olyan világba kalauzol minket, ami még számára is teljesen új, mindezt egy olyan erkölcsi és morális töltettel, mely már a Becstelen Brigantykban is visszaköszön. Itt a rabszolgaság intézménye áll párhuzamban a II. világháború náci propagandájával, viszont nem kell egy martin luther king – i mélységre gondolni. Inkább csak a történetvezetés szempontjából érdekes, ugyanúgy puffogtatnak le fehér dámákat, mint fekete rabszolgákat, bőrszíntől függetlenül tűnnek fel pozitív és negatív szereplők. A Django elszabadul valójában egy vadnyugati ponyva, amiben a légkör szinte folyamatosan fenyegető, de a komolyság és a poén, nincs teljesen harmóniában. Utóbbiból talán szokatlanul is több van, és néha már south park – i mélységekig fajul.
A sztori mégsem fennkölt, sokatmondó vagy igazán lényeges és nem is a látvány viszi filmet. Ezek szinte teljesen háttérbe szorulnak, végig kiszámítható, kevés igazi fordulat láttán eshet le a néző álla, nincs igazi katarzis. Ellenben Tarantino tartogatott számunkra egy igazi vérgőzös finálét, ami olykor még a Kill Bill leszámolásait is kenterbe veri. A stílusjegyek ugyanakkor rendszeresen visszaköszönnek, legyen szó az Inglourious Bastards szálvezetéséről, a Ponyvaregény párbeszédeiről vagy a Kill Bill vérfürdőiről. És a rendezőzseni ego-ja ezúttal sem bírja ki, hogy egy cameo-ban fel ne tűnjön a vásznon. Bármennyire is bele lehet unni egyes részekbe, a mintegy három órás játékidőt bőven elbírja a hátán a parádés szereposztás. A Christoph Waltz alakította Dr. Schultz-ban mintha Hans Landa ezredes reinkarnálódott volna. Pozitív figuraként is zseniálisan alakít a nyájas, precíz, mégis veszedelmes fejvadász szerepében, aki mellékállásban még fogorvosként is praktizált. Franco Nero beugrója csak akkor lenne igazán meglepő, ha nem QT-ról beszélnénk. Leonardo DiCaprio ugyan először dolgozott Tarantinoval, mégis érződik, hogy abszolút egy húron pendülnek. Nyálas, már-már ripacskodó rosszfiúként tökéletesen illeszkedik a film karakteréhez, csakúgy, mint végtelenül lojális, rozzant szolgája Samuel L. Jackson, aki már a felejthetetlen kategóriát súrolja. Jamie Foxx kissé ki is lóg a sorból, ilyen alakítások és színészek között elég elveszettnek tűnik, de ez valójában nem az ő hibája.
Ami még ezt is megfejeli az az embertelen jó zene. A klasszikus Morricone és a modern vonulatok abszolút megférnek egymás mellett, hovatovább kiegészítik egymást és nem ütnek el a fim stílusától, világától.
Kompletten tekintve a Django elszabadul egy nagyon szórakoztató mozi, végtelenül hamar elröppen az a majd’ három óra. Tarantino úgy álmodta s alkotta meg filmjét, hogy egy teljesen új fantáziavilágot alkotott, s ez is arannyá vált a kezei között. Mindenképp rá lehet sütni az „Oscar-mozi” titulust, ugyanakkor, ha az életművével vetjük egybe, az átlagosnál alig magasabb kategóriába sorolható.
Értékelés:
IMDb: 8,5
MAFAB: 87%
