Bence V. 
Forrás: Twitter
Hazánkban nem keltett túl nagy visszhangot Rachel Perkins ausztrál rendezőnő filmje, a Jasper Jones (2017), pedig olyan kiváló színészeket is felvonultatott, mint például a nagyszerű Hugo Weaving vagy Toni Collette. Nézzük, mennyire jogos ez a mellőzöttség.
A történet főszereplője a 14 éves Charlie Bucktin. Charlie egy igazi kívülálló, rajong a könyvekért és a szuperhősökért. Kissé zárkózott, de annál okosabb és nyitottabb a világra. 1969 karácsony estéjén azonban gyökeresen megváltozik élete. Jasper Jones, egy helyi fiú kopogtat ablakán. Jasper Charlie segítségét kéri, ugyanis a városban egy gyilkosság történt, Jasper pedig pontosan tudja, hogy őt, a félvér és kitagadott fiút fogják gyanúsítani, hiszen az áldozat nem más, mint a szerelme, a helyi polgármester lánya. Charlie azonban nem hiszi, hogy valóban ő tette volna, ezért úgy dönt, segít neki. Ám ezzel csak újabb bonyodalmakba keveredik, amelyek során sötétebbnél sötétebb titkok tudója lesz.
A Jasper Jones elsősorban drámának készült, a thriller és a misztikus besorolásokat épphogy érinti csak. E tekintetben pedig azt kell mondjam, ez a film meglepően jó, illetve meglepően rossz is egy időben. Elsősorban a kisvárosok nyomasztó légkörét próbálja ábrázolni. A közösség Tönnies szociológus szerint valami ősibb és sokkal erősebb, magától értetődő társas kapcsolatokra épülő forma, amely a modernizációval és az individualizációval alakult át társadalommá. Egy társadalmat erős pluralizmus jellemez, míg a közösségekben a kollektív értékrendszer jelenti a tagok közötti kohéziós erőt. Ez a történet az előbbi környezetben zajlik, s minden egyes pillanatával igyekszik megcáfolni a közösségekhez kapcsolt nosztalgikus és patetikus elképzeléseinket. Folyamatosan lehull a lepel a kisvárosról, a közös értékekről kiderül, hogy fertőzöttek, az életvidám felnőttekről pedig, hogy a legkevésbé sem életvidámak. Charlie, miközben igyekszik helytállni a kihívások előtt, újra és újra szembesül a felnőttek sötét és kegyetlen világával, ahol nem vár rá túl sok jó: erőszak, rasszizmus, hazugságok és újabb titkok. Így, észrevétlenül maga is kénytelen beilleszkedni, s felvenni a tempóját ennek a kietlen új életnek, hiszen a szuperhősöket sem a természetfeletti erő teszi hőssé, hanem a bátorság – vallja ő.
Ami dicséretes, az a rendezés és a színészi teljesítmény. Az apró város fényes kirakatszépségéből Rachel Perkinsnek remekül sikerült átváltani a sötét és mocskos valóságra, ezzel szimbolizálva a felnőtt- és gyermeklét rémséges különbségeit. Ezen a vegyes hangulatábrázoláson pedig továbblendített a főszereplő Levi Miller meglepően erős játéka, aki fiatal korához képest is ügyesen balanszírozott a határozott hős és a törékeny, fiatal könyvmoly szerepei között. Valamint érdemes megemlíteni a Charlie édesanyját alakító Toni Collette-et is, aki megcsillantott valamit abból, miért is jelölték anno Oscar-díjra. Karakterének lobbanékony természete és az elfojtott keserűségek szinte természetszerűen ültek ki arcára a film egyes jeleneteiben. Sajnálatos módon Hugo Weavingre pedig egy olyan – egyébként rengeteg potenciállal bíró – szerepet osztottak, amelyet aztán nem sikerült kibontaniuk túlzottan jól.
De akkor miért is mondtam, hogy ez a film egyszerre jó és rossz? Nos, a forgatókönyv miatt. A történet rengeteg igen erős, intenzív jelenetet tartalmaz, kőkemény drámaiságot, amelyet mégis sikerült úgy közvetíteni a néző felé, hogy az ne tűnjön ridegebbnek, mint egy délutáni családfilmben. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb hibája a Jasper Jonesnak. Elfelejtett valódi drámát csiszolni az ellentétekből, s a legkomolyabb szituációkból is silány érzékkel varázsolt egy mézes-mázas kertvárosi vígjátékokat idéző giccsparádét. A végig lappangó feszültségeket lassan, néhol kínzó ügyetlenséggel fejtette ki, a végkifejletek pedig szinte egytől egyig könnyen kitalálhatók voltak.
Szóval végeredményben azt gondolom, hogy nem rossz filmről beszélünk a Jasper Jones kapcsán, csupán kissé ügyetlen, amely mintha nem tudná maga sem eldönteni, hogy könnyeket akar csalni a szemekbe, vagy ép erőt adni a saját maga által elreménytelenített nézők szívébe. Persze mondhatnánk, hogy a kettő nem zárja ki egymást, s hogy számtalan film dolgozik ugyanezzel a taktikával jól, de higgyetek nekem, ha azt mondom, ez az alkotás szerencsétlen módon oldotta meg ezt. Vagy ne higgyetek, és nézzétek meg magatok.
Értékelés: 68/100
IMDb: 6.9/10
Mafab: N/A
