Dzsungel (Jungle, 2017) – kritika

Daniel Radcliffe megirigyelte Leonardo DiCaprio Oscar-díját, ezért ő is belehempergett a vadon összes mocskába a Dzsungel (Jungle, 2017) című filmben. Kár volt.

Még mielőtt úgy tűnne, dicsérni kívánom A visszatérőt (The Revenant, 2015), hadd jelentsem ki gyorsan: nem, egész testemben irtózom tőle. Kínszenvedésnek éltem meg minden egyes ordítozó és kúszó-mászó pillanatát, mindamellett, hogy elismertem a film pozitív oldalát is. Ahogy anno kollégáim sem voltak másként a filmmel. De jó ég, most azért visszasírom minden fagyos, végtelen jelenetét, miután végig ültem Greg McLean legújabb filmjét.

A film valós eseményeket dolgoz fel Yossi Ghinsberg pokoljárásáról, alapjául pedig a férfi későbbi, szintén Dzsungel című regénye szolgált. Yossi, a fiatal kalandor, két barátjával és egy profi túravezető segítségével útra kelnek Dél-Amerika őserdőiben, hogy felkutassanak egy, a világ számára szinte ismeretlen törzset. A túra közben jelentkező nehézségek azonban addig hátráltatják a csoportot, mígnem az idő sürgetővé válik. Yossi egy baleset után elszakad barátjától, s egyedül marad a dzsungelben, ahol meg kell tanulnia küzdeni, ha túl akarja élni.

Alapvetően azt gondolom, hogy ma már nem elégséges valós eseményeken alapulnia egy filmnek ahhoz, hogy valódi hatást váltson ki a nézőkből. Ez önmagában néha édeskevés. Mégis, szinte nekem volt már kínos, amikor a film végén prezentált archív fotókat nézve először éreztem őszinte drámaiságot a történetben. A Dzsungel tocsog a képmutatásban, az ízléstelenségben, illetve az öncélú, előre legyártott szenvedésjelenetekben. Ahhoz, hogy őszinte meghökkenést, rémületet és szenvedést közvetítsen egy film a nézők felé, már nem elég minden mocsokba belefetrengeni és megenni mindent, ami gusztustalan. Ezért volt már szerintem arcátlan és szemérmetlen A visszatérő is, noha ott még legalább a főhős hiteles és igaz tragédiájával, s főleg minőségi rendezéssel tálalták Di Caprio szégyentelen üvöltözését. A Dzsungelben ezek a jelenetek nem okoznak már minimális meghökkenést sem, szinte percre pontosan ki lehet találni, mi lesz a következő nyomorúságos helyzet, amelybe a főszereplő keveredik. Mindemellett pedig ócska humora van, arcpirítóan klisések a patetikus jelenetek, a szereplők szájába adott bölcseletek és életigazságok pedig olyan felszínesek, mintha egy tizenöt éveseknek szóló ponyvaregényt felcsapva kimásoltak volna egy-egy véletlenül kiválasztott mondatot.

A direktor, Greg McLean (Wolf Creek – A haláltúra, 2005; Rogue – A fenevad, 2007) és a forgatókönyvíró, Justin Monjo munkája alaposan közrejátszik abban, hogy alig van élvezhető jelenete ennek az alkotásnak. A forgatókönyv – uram bocsá’ – a legrosszabb, amit valaha láttam egy ilyen volumenű produkciónál. A cselekmény expozícióját szétkaszabolták apró, teljesen jelentéktelen és felszínes jelenetekre, amit aztán megtoldottak egy végletekig hamis giccsparádéval, amelyből a szereplőink végül kivonulhatnak a vadonba szenvedni. Az egész film telis-tele van indokolatlan jelenetekkel, amik egyfajta gátjai sokszor a háttérinformációk megértésének, valamint az idő helyes érzékelésének, hiszen gyakran tíz másodperces jelenetekben tudunk le napokat, s nem mellesleg lélektani folyamatokat is. Mindezeket odaböfögött félmondatokban próbálják logikusnak feltüntetni, s talán ezzel igyekeztek minél hűebben visszaadni az eredeti regény cselekményét – valójában ezzel ártottak a legtöbbet. Elnagyolt és zavaros motivációk jellemeznek minden karaktert, Daniel Radcliffe pedig olyan hihetetlenül merev és unalmas, hogy az ember kicsit a lápnak szurkol a történet végén már.

Csodás, mesébe illő tájakon játszódik a film, ami abszolút pozitívum, viszont ezt sikerült gyakran úgy megvilágítani, mintha a természetes környezet is mesterséges volna. Ez jó, hiszen ilyen körülmények között fokozatosan együtt őrülhetünk meg nézőként a főszereplővel. Az érthetetlen vágtatásoktól egyik totál felesleges dialógusból a másikba, illetve a szenvedős, Bear Grylls-es naturalizmustól már-már mi is hallucinálunk. Erre rátesz egy lapáttal a főszereplő teljesen hamis megtébolyodása, illetve egy érthetetlen megváltásjelenet, majd végül egy csöpögős pátosszal meghintett, igazán hollywoodi lezárásban végleg kiérdemeljük a kényszerzubbonyt.

Mit mondjak, ez a film igazán rossz. Szégyentelenül próbálja meg kiaknázni az emberek azon sötét és perverz oldalát, amelyik végignézetett már velünk számtalan földön csúszós, rovarevős, sebből kimászó kukacos filmet. Annyi remek film van, amiben őszinte szenvedés látható, mindenféle nézőcsalogató díszítés nélkül. Ha ajánlhatom, ne épp ezt nézze meg a kedves olvasó.

Értékelés: 56/100

Mafab: N/A

IMDb: 7.2/10