Egy agyonhajszolt történet agyonhajszolása: 1×3 néha négy avagy Egyszerháromnéhanégy – kritika

Ray Cooney idegőrlően humoros bohózatát több mint négy éve játssza a Madách Színház társulata Szente Vajk rendezésében. Az 1×3 néha négy gátlástalanul gyötri meg a nézők nevetőizmait, s egy pillanatra sem hagyja, hogy a nagyérdemű lélegzetvételnyi szusszanáshoz jusson, ám hagy némi kívánnivalót maga után.

A történetet talán nevezhetnénk elcsépeltnek is, mintha már hallottuk volna néhányszor. A hatalmas vagyonnal bíró Hardcastle tekintélyes pénzösszeget kínál fel volt üzlettársa fiának, a félkegyelmű Billy Hickory Woodnak, azzal az egy feltétellel, hogy ő az egyetlen életben lévő örökös. Hardcastle lakásában kisebb sereg gyűlik össze, Billy és a kapzsi Charlie, az eminens ügyvéd, a lord lányai és ismerősei, valamint a ház személyzete. A probléma akkor kezdődik, amikor betoppan egy újabb Hickory Wood, egy újabb örökös, aki a megszólalásig hasonlít testvérére, s akit azonnal el kell rejteni Hardcastle elől, különben ugrik a pénz. Charlie és a Hickory Woodok dolga megoldani, hogy senki se jöhessen rá a cselre. A bonyodalmak azonban csak jönnek és jönnek. Szerelmek lobbannak lángra, érdekek kerülnek előtérbe, szövetségek kötődnek, ellentétek éleződnek ki, és újabb Hickory Woodok bukkannak fel a láthatáron – minden adott a fejetlenséghez.

A darab alapvető eszköze a helyzetkomikum és a szarkazmus. Minden és mindenki fitymál mindent és mindenkit, és ez alól nem jelentenek kivételt olyan dolgok sem, mint a modern művészetek vagy épp a legnemesebb emberi érzelem, a szerelem. A népes szereplőgárda minden tagja büszkélkedhet legalább egy igen komoly defekttel – bizonyos esetben durrdefekttel – szellemi vagy testi értelemben is akár. A Székhelyi József által – kiválóan – alakított, tolószékkel száguldozó Hardcastle voltaképp egy dologban érdekelt napjai során: a legmeredekebb rejtekhelyekre előkészített dugi-alkoholtól bekávézni, és szarkasztikus megjegyzésekkel ostorozni bárkit, aki csak tolószéke elé téved. A darab talán legszórakoztatóbb figurája ő, s ezt jelentős mértékben segíti elő Székhelyi József zsenije is. Szerednyey Béla kissé haloványabban tündököl a történet közben mint Charlie, jóllehet, mindez karaktere jellemtelen szürkeségéből adódik, hisz a kapzsiságon kívül nem bír egyéb tulajdonsággal, s beleveszik az érdektelenség sötétségébe. Magyar Attila már sokkal hálásabb szerepben tetszeleghetett a szenvedélybeteg inas személyében, aki pompásan megegyezik ivócimbora-gazdájával tulajdonképp minden jellemzőjében. Az előadás legnagyobb teljesítménye azonban egyértelműen Nagy Sándor nevéhez fűződik, aki Billy Hickory Woodot és minden esetben agybajjal kooperáló testvéralteregóit személyesíti meg. Észrevehetetlenül gyors személyiségváltásokkal, a néző szeme elől való eltűnésekkel, majd felbukkanásokkal, gesztusokra, mimikára és akcentusokra épülő karakterábrázolásokkal személyesít meg három főszereplőt egy időben. A sokrétű előadásmódjában ötvöződik a profizmus és a szerep iránti alázat, amely által az általános érvényű, elvont üzenet hiányában is maradandó emléket passzíroz a nagyérdemű fejébe.

A darabot néhol már erőltetettnek, sablonosnak és önmagát ismétlőnek éreztem, főként a második felvonásban, de ha azt nézzük, hogy egy amúgy is sablonos, ezerszer látott történetnek legalább az első felét figyelmet igénylően tákolták össze, akkor az mindenképp sikerként könyvelhető el. A színdarab pattogó, sebes ritmusban bontakozik ki a szemünk előtt, és kényelmetlenül temérdek helyzetszituációt robbant bele az unalmas hétköznapunkba, ahol a könnyed és kedélyes hangulat ellenére is összepontosítanunk kell, hogy megjegyezzük, ki van kivel, kinek mi a fogyatékossága, s vajon éppen melyik istenverte Hickory Wood szerencsétlenkedik előttünk. A darab élvezhetősége mindenképp a rendező Szente Vajk érdemeit dicséri, aki a tökéletesen időzített csavarokkal, lelepleződésekkel és karakterábrázolásokkal felturbózta ezt az egyébként feleslegesen túlerőltetettnek tűnő történetet. Valamint a szereplőgárda érdemeit is muszáj hangsúlyoznom, akik sokéves rutinjukkal bőségesen hozzájárulnak, hogy az agyonhajszolt helyzetkomikumok megugorják a nézők humorküszöbét.

Őszinte leszek, én nem kedvelem túlzottan az olyan darabokat, amelyek bevallottan s leplezetlenül nem törekednek a problémafeltárásra, tanításra vagy egy általános érvényű üzenet átadására, legyen az bármilyen egyszerű is. Ennek ellenére is élvezni tudtam a darabot, s noha kedvenceim közé nem fogom sorolni, jó szívvel ajánlom bárkinek, aki egy humoros, pihekönnyű darabot akar nézni, sok-sok nevetéssel.

Az előadás a RaM Colosseumban tekinthető meg.