A Látókép Ensemble társulás az Egy százalék indián darabjával újabb sikerszériát indíthat el, hasonló módon az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap című darabokhoz.
Hajdu Szabolcs a Kálmán-nappal folytatta az Ernelláék Farkaséknál című darabjának, filmjének stílusbeli vonalát, és most az Egy százalék indián című előadásával lép tovább. A három előadást színházi trilógiának is tekinthetjük, mert a három darabnak stílus- és hangulatbeli azonosságuk van, miközben nem folytatásai egymásnak. Hajdu Szabolcs a többi történettől független szituációt állít fel az Egy százalék indiánban is.
A Látókép Ensemble színházi és filmes alkotóközösség, mely már jó bevált csapatból áll. Az Egy százalék indián darabot is Hajdu Szabolcs írta-rendezte, valamint játssza az egyik szerepét, melynek középpontjában – a másik két előadáshoz hasonlóan – középkorú párok állnak. Az Egy százalék indián jelenünk párkapcsolati problémáit, nemi szerepeit, a hímsovinizmus és a feminizmus megnyilvánulásait veszi elő. A férfiak nem találják helyüket a férfi szerepükben, a nők nem találják a helyüket női szerepükben, és elsősorban egymásra mutogatnak. A másiktól várják el a változást, vagy a ma oly divatos pszichológiai kifejezéssel élve, a fejlődést. Hajdu Szabolcs banális helyzeteket teremt, amelyek nap mint nap előfordulnak. A karakterei annyira élők, hogy szinte biztos; minden nézőnek azonnal eszébe jut egy-egy ismerőse vagy rokona a darabot nézve. És persze magára is ismerhet, mert a párbeszédek tipikusak, de nem közhelyesek, és teljesen életszerűen adják elő azokat a színészek. A szövegek nagyon jók, mert tényleg „így” beszélünk, nem olyan modorosan, mint számos színpadi, filmes vagy főleg televíziós sorozat szereplői. A darabban végig ott lebeg a humor, ott az irónia a párbeszédekben, mely nem egyszer nevetésre ösztönzi a nézőket.
Nagyon jó az előadás ritmusa, élvezni lehet minden percét, miközben senki nem ússza meg a feszengést, főleg amikor a „talált süllyedt” érzést élhetjük meg. Számomra az az üdítő ebben az előadásban, hogy tükröt mutat ugyan, de nem vádol senkit. Kihangsúlyozza azt, hogy tökéletlenek vagyunk, mert mindenféle környezeti mintákat hozunk, hurcoljuk a traumánkat, amelyeken – megint divatosan szólva – dolgozni lehet, de lerakni szinte lehetetlen az életünk során. Hajdu Szabolcs kifejezi ezeket a gondolatokat, amelynek konzekvenciájaként ki is mondja a darabban, hogy sokkal türelmesebbnek kellene lennünk egymással, nem pedig az elvárásokkal terhelni a másikat.
A Látókép Ensemble előadások kis terekben, minimál díszletben láthatóak, mely következményként testközelben élhetjük át a szituációkat, egy-egy párbeszédnél néha azzal az érzéssel, hogy „bocsánat, én most kimennék a szobából, nem akarok zavarni, beszéljétek meg”.
Egy rövid idézet a darabból, melyet maga a szerző mond el:
“Tudod, milyen kurva nehéz egyáltalán felismerni, hogy ez nem természetes. Mire felismered, mire összerakod, eltelik tíz év. És akkor még csak ezután jön, hogy lebontsd magadban a beidegződéseket és kitalálj a helyükre valami mást. És nincs senki, aki megmutassa. Tudod milyen kibaszott nehéz? Nincs modell! Magadnak kell megtalálnod valamit! Mire helyrebillensz, kész. Eltelt az élet. És már nem lehet semmit helyrehozni… Elbasztál egy csomó mindent. Egy tyúklépést lehet tenni, erre elég az egész.”
Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya, ahogy az életben, most is férj-feleséget „alakítanak”, de hangsúlyozni kell, hogy nem magukat játsszák, mert fikciós jelenteket láthatunk. A megszokott csapat tagjai – Tóth Orsolya, Gelányi Imre és Szabó Domokos nagy összeszokottsággal és hitelességgel játszanak, akikhez újra csatlakozott az „ős-Ernella”, Tankó Erika.
Azt gondolom, hogy Hajdu Szabolcs trilógiáját nagyon fontos mindenkinek megnézni, mert nincs olyan ember, akit ne érintenének a felvetései; a gyerekneveléssel, az intimitással, a szexualitással, a párkapcsolattal és a nemi szerepekkel kapcsolatos kérdések.
Az, hogy a különös cím mit jelent, arra még utalni sem szeretnék, mert lelőném az előadás egyik legjobb poénját.
Hajdu Szabolcs szavainál nehéz jobb ajánlót írni:
„Rendezőként, az elmúlt évek igazi felismerése az volt számomra, hogy az emberi magatartásnak és cselekvésnek nincs túl sok mintázata, nagy vonalakban mindenki ugyanolyan koreográfia szerint halad végig az életen. Az elejétől a végéig ugyanaz a néhány alapvető dolog határoz meg egy férfi-nő, vagy egy szakmai kapcsolatot. Viszont végtelen sok árnyalat van, és ezekben az összetéveszthető árnyalatokban van valahol a saját identitásunk. A tervezett új Látókép produkció is kiváló lehetőséget ad arra, hogy bebarangoljuk ezeket az árnyalatokat és időnként feloldódjunk bennük. Az alkotás végülis nem más, mint nyomozás, önazonosítás.” (Hajdu Szabolcs)