Zsófia Rátkai 
Az Egy tenyér, ha csattan című színdarab Anthony Burgess azonos című regényének első komolyan vehető magyarországi színházi adaptációja, amelyben egyéni, kreatív megoldásokkal, szegényes környezetben és igen vegyes színészi teljesítménnyel sikerült Erdeős Anna rendezőnek megmutatni, hogyan válik egy házaspár egymásba kulcsolódó keze egyetlen tenyérré, amely mégis tapsol.
Anthony Burgess nevével először akkor találkoztam, amikor ’96-ban, londoni tartózkodásom utolsó napján egy marokkói sráctól kaptam egy sötétkék, Clockwork Orange feliratú pólót ajándékba. Akkor még fogalmam sem volt mi fán terem A.B. és az ő szatírája. Később aztán tananyag volt az egyetemen, és nagyon is értem, hogy miért. Anthony Burgess szatirikus kifejezésmódja tökéletesen kifejezi azt, amelyet az Egy tenyér ha csattan esetében ő maga állít: egy hónapnyi toldozás-foltozás eredménye a regény, amelynek hányavetisége elárulja a cselekmény iránti érdektelenségét.
A mű az író 1961-es regénye, amelyet a gyarmatokról visszatérve írt meg rövid idő alatt jó pár másikkal együtt, miután agydaganatot gyanítottak nála. Ebben Burgess kifigurázza azt, és egyben fájdalmát fejezi ki afölött, aminek szemtanújává vált: a nyugati oktatás és kultúra hanyatlását és a britek Amerika majmolását. Burgess játékként fogta fel a mű megírását, de meglepetésére Kelet-Európában nagy sikere lett. Varsóban tévéjáték lett belőle, Budapesten pedig musical (Rock Színház, 1989, főszereplők: Eszenyi Enikő, Kanda Pál).
A Magyarországon most debütált darab történetének lényege, hogy Howard Shirley, a használt autó kereskedő (a férj) és Janet Shirley bolti eladó (a feleség) szeretetben élik mindennapi, unalmas életüket, amelyet a televíziós reklámok és műsorok tesznek teljessé. A férfi fotografikus memóriája és jósló képessége hirtelen rendkívül gazdaggá teszi őket, és világ körüli útra utaznak, köztük kiemelve, az áhított Amerikába. Rengeteg pénzt elszórnak, Howard Shirley akarata szerint nem tesznek félre semmit, mert felesége előtt elhallgatva előre eltervezte, hogy útjuk végén öngyilkosságot követnek el ketten. A férfi úgy érzi, hogy a nagy elődök, híres tudósok, filozófusok, írók, költők életéhez nem méltó a jelen emberének élete, kulturálisan elbuktak, és ezért ő hősi halált akar halni. Ám az asszony védekezésül egy szénkalapáccsal megöli férjét, majd szeretője segítségével eltünteti a hullát, és vidáman éli tovább életét.
A regény megírásakor Burgess női bőrbe kényszerült bújni, hogy megírhassa egyes szám első személyben a történetet. Ehhez nem használt mást, mint a kereskedelmi televíziót és a Daily Mirror számait (ami egyébként a darabban a bugyuta Napi Ablak nevet kapta. Mennyivel jobb lett volna nem lefordítani vagy Napi Hírmondó, esetleg Napi Tükörnek átnevezni, például). A történet dramaturgiai kihívása leginkább abban rejlett, hogy az 1./1-es narrációt színpadon megjelenítse, ami egyúttal be kell, hogy mutassa Janet és Howard Shirley útját a boldog tudatlanságból a halál felé, közvetlenül a nézőkhöz intézve szavait. A darab elején és végén Janet ugyanazt mondja el, ami a történet középpontjában is áll: „Most azokhoz szólok, akik nyugtalankodnak a modern világ, és élet, meg a többi miatt…”, amelyben egy katona kérdésével idézi meg a háborút: „Mit gondol, mennyi ideig tart ez a háború, tizedes úr?” Erre jön a válasz, „Mit számít, meddig tart, amíg van elég sör és cigaretta?” Ez jól bevezeti és lezárja Janet Howard történetét, egyben hatásos indítás is volt. Viszont az elejétől fogva hiányzott az otthont melegét szimbolizáló komfort díszlet (csupán egy kanapé-ágy és egy hatalmas keret alkotta a berendezést), de az öt éve végzett Erdeős Anna rendező biztosan nem értene egyet velem tizennegyedik rendezése kapcsán. Bár az angol feldolgozás dramaturgja, a színész-rendező Lucia Cox feltételezem, nagyobb költségvetésből dolgozhatott, ott berendezett lakásból, nem csupasz, fekete falakból állt a háttér, ám a magyar változathoz hasonlóan az is egyszerű, háromszereplős, kellékeket minimál szinten alkalmazó darab volt, amikor 2014-ben bemutatták, miután az Anthony Burgess Társaság felkérte a rendezőnőt a mű színpadra álmodására.
A Mozsár Műhely nyilvánvalóan szerény javait felhasználva mérsékelten sikerült a színpadot érdekesen beöltöztetni. Szerintem, ez nem is volt koncepció, ellenben a fekete falak, és apró részletekkel kiegészíteni szereplőit igen. Gondolok itt a ruhákra felvarrt jelekre (Janetnek piros szív, Howardnak kék szárnyszerűség, Rednek vörös lángnyelvek) és a kerek, fekete gombokra, amik fülbevalóként, gallérgombként és altatóként is szerepet kaptak. Vagy a három szereplő bögréje is ilyen, I♥Janet, I♥Howard és I♥Guest felirattal. Azt pedig, ahogy a szoknyapecér költő, Red az I♥Janet bögrét látatlanul elemeli, hogy igyon, azt hiszem, maga az író is megtapsolná. Gondolom, nem egy tenyérrel.
A színészi teljesítményről ellenben nem tudok ilyen elismerően nyilatkozni. A főszerepet játszó Szabó Erikával körülbelül tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először, pont, amikor bekerült a Barátok köztbe és egy színész kollégája elhozta a társaságunkba. Azt kell mondanom, hogy Szabó Erika kevéssel bír többet nyújtani, mint tizenöt éve privátban vagy a magyar szappanoperában. Aranyos és szép, de be van oltva természetesség ellen, ezáltal mérhetetlenül egysíkú. Igen tehetségesen tudja őzike szemeit a távolba mereszteni, szempilláit rebegtetni, száját csücsöríteni, és ki merem mondani, hogy mosolygásban elsőrangú. Ezenkívül, rettentő hitelesen tud szerelmese karjába omlani, avagy ellökni azt magától. Sajnos azonban, ha egy mondatban kellene megfogalmazni: a színészi teljesítmény elképesztően jó volt az október 5-én bemutatott darabban, amikor Szabó Erika nem szólalt meg. Vagy leginkább, nem volt látható. Ez a darab összesen kb. két és fél perce. Mert amikor megszólalt, mosolyogva és ugyanazon a hangszínen adta elő a teljes szerepét. Mind a férjével (Ódor Kristóf) történő párbeszéd, mind a vetélkedő alatti izgalom, mind az utazás beszámolója a fiatal színésznő elképzelése szerint vidáman adandó elő, annak ellenére, hogy ez drámai szerep. Mimikát, érzelmet nélkülöző, csupán boldogságtól sugárzó arccal, mintha az általános iskolai prózamondó versenyen lennénk, egyszerűen nem lehet Janet Shirley monológjait előadni.
Ez a nő, aki ennyi mindent átélt, gyakorlatilag elvesztette a boldogságát, szerelmét, a férjét, az egész élete romba dőlt és még vér is tapad a kezéhez, nem úgy mesélné el, mi történt vele, hogy közben üdvözülten mosolyog. Kétlem, hogy a rendezői utasítás ez lett volna, de a színészcsapat adott, nyilván ebből kellett meríteni a rendezőnek. A darab vége felé egy egészen rövid monológja volt ugyan a színésznőnek, mielőtt megölte volna férjét, ott láttam némi reménysugarat, azt el tudtam hinni. Sikerült száját a szexi nyitva tartás helyett becsukni, és átélni, ki is ő most valójában.
Viszont ne hanyagoljuk el a két férfi szereplőt. Kár lenne mellőzni Ódor Kristóf (Howard Shirley) és Mohai Tamás (Redvers Glass, a költő és szerető) igazán hitelesen alakított karakterének elemzését. Előbbi, aki Janet férjét játszotta, morózus, humortalan alkatát testbeszédével erősítette meg számomra teljesen hitelesen. Kényszeressége, amivel az idegenek érintését lesöpörte magáról, természetesnek hatott. Érzelemmentes arcberendezését a végsőkig tartotta, és egyben el tudta velünk hitetni a benne szunnyadó hősszerelmest is. Ha mégis kekeckedni akarnék, azt mondanám, hogy a vetélkedő megnyerésekor helyénvalóbb lett volna a kitörő öröm, mégoly visszafogott is, mint az ő egyszerű ténfergése és alig-alig megrezzenő arca. A másik szereplő, Mohai Tamás pedig egyszerűen fogalom lett már számomra. Ő hozta azt a komikus, laza, amikor kell komoly karaktert, sőt, egyszerre többet is, amelyre sokoldalúsága révén rendkívüli módon képes. Szellemesen formázta meg a kvíz műsorvezetőjét, a loviról tudósító riportert és a dologtalan költőt is. Nevetésre ingerlő, minden manírt nélkülöző gesztusaival, testbeszédének megannyi változatával. Erőteljes orgánuma, ha kellett, zengett, de érdekből tudott hirtelen halk szavú, készségesen alázatos is lenni, és vadítóan erotikus modorú, amikor arra volt szükség.
A két férfi szereplő egymástól a messzemenőkig eltérő karaktere, alkata, stílusa zseniálisan tükrözi a férfi szereplőválogatás sikerét, ami vagy a jó merítésnek, vagy az esetlegesen kedvező választéknak tudható be. Összességében azon a véleményen vagyok, hogy az előadás Lucia Coxétól eltérően nem lesz átütő siker, talán nem is az a célja, inkább kísérlet. Ellenben nagyjából eredményesen adja át az eredeti üzenetet egy visszafogottra, egyszerűre megálmodott csomagolásban, leértékelt színészi teljesítménnyel ízlésesen átkötve.
Bemutató: 2018. október 5.
Mozsár Műhely
Jegyek: www.mozsarmuhely.hu
