Elanyátlanodott leányokról és gyermektelen anyákról – Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve

A viktoriánus Angliában ha egy fiatalúr virágajándékkal lepte meg szíve hölgyét, a kisasszony már szaladt is hazafele. Otthon legelső dolga volt felcsapnia a virágszótárát. Kikereste, hogy a csokorban lévő virágok milyen jelentéssel bírtak, ezáltal az is megvilágosodott számára, hogy választottja miként érez iránta, és szabad-e reménykednie. Ezt a gyönyörű, de azóta sajnálatos módon már feledésbe merült hagyományt igyekszik feleleveníteni Vanessa Diffenbaugh, kortárs amerikai írónő egyetlen magyarul megjelent regénye, A virágok nyelve.

A történet egy árva lány, Victoria sanyarú, de mégis szerencsés fordulatot vevő sorsát kívánja bemutatni nekünk. Emellett az előbb említett szokást, a virágnyelv gyakorlatát is igyekszik újra divatba hozni, több-kevesebb sikerrel.
Victoria állami gondozottként kénytelen felnőni, mivel édesanyja már születése pillanatában lemondott róla, ebből következőleg nincsen senkije. Gyermekkorát nevelőszülők és nevelőotthonok sora töltötte ki. Viselkedésproblémái, valamint durva, erőszakos, agresszív viselkedése miatt egyik helyen sem tűrték meg sokáig.
A regény két idősík párhuzamos mozgatásával meséli el az olvasónak Victoria olykor szomorú, édes-bús, de ugyanakkor szívmelengető történetét. Az első történetszál során Victoria még csak tíz éves. Elisabeth, egy egyedülálló negyvenes hölgy fogadja be otthonába a kislányt. Az asszony egy szőlőtermesztő birtok magányos tulajdonosa. Ő adja át főhősünknek a növények iránti olthatatlan szeretet, és még a virágok titkos nyelvére is megtanítja. Elisabeth trükkös női praktikáit igyekszik meg szelídíteni a vadóc kisgyereket. Próbálkozásai nem lesznek hiábavalók. Sőt még valami kötelékféle is elkezd kialakulni közöttük. Amit akár még szeretetnek is nevezhetünk. De a sors kegyetlenül tönkreteszi hirtelen megtalált boldogságukat. Egy réges-rég családi viszály – ami Elisabeth és nővére, Catherine között dúl már évek óta – kiújulása, valamint egy emiatt bekövetkező szörnyű tragédia miatt a kis Victoria kénytelen egyetlen röpke év után elhagyni szeretett nevelőanyját…
A másik történetszál nyolc évvel az előbbi események után szövődik. Victoria közben felnőtt nővé érett. Munkahely, tőke és nem utolsó sorban motiváció hiányában kénytelen lesz az utcán tengetni az életét hajléktalanként. Egy szerencsés véletlen folytán azonban mégis sikerül álláshoz jutnia, méghozzá stílszerűen egy virágkereskedésben. Virágkötészeti előképzettsége során szerzett tapasztalatainak felhasználásával és a virágnyelv szakavatott ismeretével, illetve annak a gyakorlatban való alkalmazásával azonnal be is lopja magát a vásárlók szívébe. Hétköznapjai nyugodalmas állóvizét azonban valósággal felkavarja egy a múltjából előbukkanó személy váratlan feltűnése. Ő Grant, aki virágkertészként tengeti mindennapjait, és nem mellesleg Elizabeth unokaöccse. A két fiatal növényeket küldözgetve kezd el kommunikálni egymással. És mondanom sem kell, szépen lassan elkezdenek egymásba szeretni. Azonban Victoria megijed a számára addig oly ismeretlen érzéstől, a Szerelemtől, és elmenekül a hirtelen rátörő boldogság elől…

Az írónő Victoria szemszögéből meséli el nekünk a történetet, ezzel meglehetősen keserédes hangnemet kölcsönöz művének. Ugyanis Victoria mérhetetlen undort, sőt gyűlöletet táplál a világ és az emberiség minden egyes képviselője iránt. Így az átkozódó elbeszélésmód elletétben áll a cselekmény lírai lágyságával.
A kötet egyik szereplővel sem enged igazán azonosulni. Ennek a legfőbb oka, hogy a szereplők jellemvonásai csak elnagyoltan, vagy egyáltalán nincsennek kidolgozva. Ez alól kivétel Victoria és Elisabeth. Főhősnőnket sajnáljuk az átélt embertelen megpróbáltatások miatt. A regény végére még azt is megértjük és elnézzük neki, hogy miért viselkedett olykor-olykor neandervölgyi módjára. Mindezek ellenére azonban még sem tudjuk főszereplőt megszeretni.
Elisabeth pedig egyenesen olyan, mintha Eleanor H. Porter örökérvényű ifjúsági regényének, Az Élet játékának a lapjairól csöppent volna ide. Mintha csak a már túlkoros Pollyannával találkoznánk újra össze a történet lezárását követően harminc év elteltével. Elisabeth is ugyanúgy töretlenül játssza az öröm játékát. A mindennapokban csak a szépet, a jót, az értékeset igyekszik meglátni. E tulajdonsága sokszor átmehet akár idegsítőbe is, azonban mégis őt esett a legkevésbé nehezemre megkedvelni.
Grant karaktere meglehetősen szürkére, egyhangúra sikeredett. Bár Diffenbaugh eléggé sokat szerepelteti művében, de valahogy úgy érezzük, még a történet végére sem ismertük meg igazán. Lehet, hogy szándékosan volt megformálva ennyire jellegtelen figurának. Az írónő valószínűleg nem szőke herceget Victoria párjául. Ha ez volt az elképzelése, akkor sikeresen meg is valósította. A mellékszereplők valamennyire igyekeznek élénkíteni a könyv karakterábrázolásainak kissé fakó palettáját. Ilyen Renatara, a virágbolt mogorva, életunt tulajdonosnőjére, vagy Natalya, Renata punkénekes nővére. És nehogy elfeledkezzünk a két testvér édesanyjáról sem! Ő az a bizonyos, csak szimplán Ruby mamaként emlegetett hölgyköltemény. Okleveles szülésznő, magyarul ,,bába” mivoltából kifolyólag kedvenc időtöltése ,,feketén” levezetni szüléseket. Nem mellesleg csak meztelenül érzi jól magát, akárcsak az 50-es évek Hollywoodjának tragikus sorsú dívája, Marilyn Monroe.

A könyv négy kisebb önálló tartalmi egységekre bontható, mind a négy alcímmel van ellátva: Bogáncs, Tapasztalatlan szív, Moha, Új kezdet. Az első és harmadik rész címe nyíltan utal annak tartalmára, a másik kettő pedig az adott növény másodjelentésére utal. Előbbi a mizantrópiát, utóbbi az anyai szeretet szimbolizálja.
A történet első felében lassan haladnak az események, a második egység végére következik be a várva várt fordulat: Victoria terhes lesz. Ez a momentum kissé felpezsdíti az eseményeket.
A harmadik rész, a Bogáncs a gyermekvállalás kezdeti örömeit ecseteli. Ezután jött a hideg zuhany: Victoria lemond gyermekéről. A csecsemőt elviszi az apjához, Granthez, majd otthagyja őt. Azonban nem azért hagyja el a gyermekét, mert nem szereti, sőt nincs nagyobb kincs számára, de tudja, képtelen neki megfelelő körülményeket biztosítani. Ezért hozza meg a legfájdalmasabb döntést, amit csak anya hozhat, mert akit igazán szeretünk, annak képtelenek lennénk fájdalmat okozni.
Mindezen ömlengés után meg kell vallanom, hogy a könyv mennybemenetele sajnálatos módon elmaradt. Legalábbis az én esetemben. Aki ajánlotta nekem a regényt, azt ígérte, hogy az utolsó harminc oldalt sírva fogom elolvasni. Én meg éppen hogy csak könnyeztem. A történet valóban képes kiváltani érzelmeket, de ezek valahogy nem azok az igazi mindent elsöprőek. Azt meg kell hagyni, hogy a zárás valóban kielégítő, a végén minden jóra fordul, de mégsem érezzük meglepve magunkat, mert a végig pozitív történetvezetés valahogy már előre diktálta a happy endet. Ha Diffenbaugh árnyaltabban dolgozta volna ki a jellemábrázolásokat, illetve Grant és Victoria románcát, talán nem maradt volna el az az olyannyira kívánt érzelmi megtisztulás.
Szintén zavaró, hogy meglehetősen keveset tudunk meg a főszereplőnő gyermekkoráról. Csak említésszerűen kapunk tájékoztatást arról, hogy milyen kínokat kellett átélnie a gyermekotthonok hosszú sorában. A fülszöveg viszont sunyin mindezt megígéri nekünk, így aztán csalódottak vagyunk. Nem azt kaptuk, amit vártunk. Ha az írónő ezt a hibáját korrigálta volna még a mű kiadását előzően, sokat csiszolt volna a végeredményen.

A virágok nyelve hasonló érzelmeket keltett bennem, mint M. L. Standman Fény az Óceán felett című regénye, amiből 2016-ban nagy sikerű filmalkotás készült Michael Fassbender, Alicia Vikander és Rachel Weisz főszereplésével. Bár a két könyv cselekménye meglehetősen eltér egymástól, de mindketten a világirodalom örökérvényű témáját dolgozzák fel a valaha létező legszorosabb kapocsról, egy új élet és a kihordója közti kötelékről. Mindketten körüljárják ugyanazt a kényes erkölcsi kérdést, hogy mit jelent anyának lenni.
A mű emellett még számos komoly erkölcsi kérdést feszeget, többek között az örökbefogadásét.

Nem érdemes csak úgy elsiklani a könyv végén található virágszótár felett sem. Diffenbaugh felettébb leleményes módon a regény hősnőjét tünteti fel a jegyzék szerzőjeként. Bár maga a szótár csak egy pár oldal, mégis hatalmas eszmei értékkel bír. Sőt, ha lehetőségem lenne rá, legszívesebben be is vezetném kötelező olvasmányként minden egyes általános iskolában. Szerintem a növények által hordozott titkos üzenet egy olyan dolog, amivel nem árt tisztában lenni. Mindez a XVIII. Századi Franciaországban vagy a Viktória királynő korabeli Angliában még köztudottnak és egyetemesen elismertnek számított. Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, rá fog ébredni, hogy nagy gonddal kell összeválogatni a virágokat, ha valakit egy csokorral kívánunk meglepni. Nem mindegy, hogy kinek adjuk, az sem mindegy, hogy milyen alkalomból. A virágok olyan betű nélküli kifejezőeszközök, amikkel azt tudjuk közölni a nagyvilággal, amit nem tudunk, nem merünk, vagy egész egyszerűen nem lehet elmondani. Felmerül bennem kérdés: milyen virágok kerülnének a csokorba, ha ily módon szeretném meghálálni az írónőnek olvasmányélményemet? Fogós kérdés. Mindenképpen tennék a selyem díszpapírba gardéniát meg dáliát. Hogy milyen jelentéssel bír ez a két virág?! Az legyen mindenkinek a feladata kinyomozni!

A virágot nyelvét ajánlom mindazoknak, akik adoptáláson gondolkoznak, vagy már sikeresen túl vannak rajta, viszont kétségeik vannak jövőbeli/ múltbeli tettük helyességét illetően. Ez a könyv lesz nekik a bizonyságtétel, hogy érdemes megtenni. Ajánlom uraknak, akik szívük választottját virágcsokorral kívánják meglepni, ajánlom a hölgyeknek, akikhez a virágköszönet kerül. Ajánlom minden nőnek, leánynak és asszonynak, aki egy nap édesanya szeretne lenni. Ajánlom férfiaknak, akik el sem tudják képzelni, de meg szeretnék tudni, hogy miként érez egy nő. Egyszóval ajánlom mindenkinek