Erről nem beszélünk

„Nem azért voltál itt, hogy taníts bennünket, de mi mégis tanultunk.” Így élünk a 21. században.

Patricia Lockwood első regénye napjainkban játszódik, amikor mindent ural a social media. Kapcsolataink szinte már csak a virtuális térben léteznek. A könyv főszereplője egy influencer, aki a „Portálon” éli életét. Ez az élet azonban egy pillanat alatt megváltozik, amikor megtudja, hogy születendő unokahúgánál Próteusz-szindrómát diagnosztizáltak.

A szerző regényében szembe állítja az internet világát, a valós emberi élet, a személyes kapcsolatok fontosságával, létünk minden pillanatának, teljességében való megélésével, legyen az örömteli, vagy rendkívül váratlan, kegyetlen esemény. Mindezt, végtelennek tűnő internetes posztok sorozatában, mondja el, ahol a megszólalások nem mindig kapcsolódnak az előzőekhez, és nem éppen kronológiában követik egymást. Lockwood – ahogy egy interjúban elmondta – gyermekként rengeteg félelemmel és információhiánnyal küzdött. Számára az internet biztonságot, és tudást adott.

Azonban ez a világ képes annyira beszippantani az embert, hogy nem tud tőle szabadulni. A főszereplő is állandóan jelen van az online térben, és már nem érzi az ujjbegyét a sok nyomogatástól. A nonstop virtuális létben való létezés során könnyű elveszíteni a valós élethez való viszonyunkat. Ugyanakkor a világ az internet által egyre közelebb került hozzánk, „nyomult”, ahogy a szerző fogalmaz. Úgy érezhetjük, mindennek a részesei vagyunk. A portálon való élet egy fajta biztonságot ad, jól kiszámítható. Egy buborékban vagyunk a neten, azokkal kommunikálunk, akik olyanok, mint mi, így könnyen téves kép alakulhat ki bennünk a világról.

A főszereplőt kiragadja az online térből húga nehéz terhessége, a baba, de ez a káosz, és ez az információs zsúfoltság által alakított sajátos nyelv végül segít, neki abban, hogy beszélni tudjon mindarról, amit átélt.

A szerző rendkívül bátor, olykor pimasz szövegei, természetes közvetlenséggel szólnak mindenről, ami körülöttünk történik. Legyen szó politikáról, társadalmi problémákról, rasszizmusról, az Amerikai Egyesült Államok mindennapjait érintő bármilyen témáról. A regény nem utolsó sorban kemény társadalomkritika. Szégyen, és gyalázat, felfoghatatlan, hogy a szabadság, a demokrácia hazájában, a 21. században korlátozott az abortuszhoz való jog. Az USA számos államában törvény által büntetendő cselekmény a művi vetélés. „Fizikai sokk, ha egy ilyen helyzetben találja magát az ember, vagy valakit, akit szeret, egy életveszélyes helyzetben, és rájön, hogy a biztonságos ellátáshoz való hozzáférés szinte teljesen elérhetetlen.” Így megszületik a főszereplő unokahúga, és ő ezután a húgánál tölti minden idejét.

Megszületik a baba, mert „Soha egyetlen orvos, ápolónő vagy specialista sem említette az abortuszt. Mert a huszonhatodik héten már túl késő lett volna? Mert ez itt Ohio volt, ahol a kormányzó tolla állandóan új, rettenetes jogszabályok felett lebegett? Mert ez egy katolikus kórház volt, ahol az …? Sose tudták meg pontosan.”

A baba egy nagyon ritka betegségben szenvedett, amely a bőr-, csont-, izom-, és egyéb szövetek extrém túlnövekedését okozza, nagyon súlyos egyéb problémákat gerjesztve ezzel a szervezetben. Ő volt az első a világon, akit méhen belül ezzel a betegséggel diagnosztizáltak.

Hiába volt életveszélyben a húga a baba túlnövekedéses szindrómája miatt, nem tehettek semmit. A legújabb törvény értelmében, Ohióban bűncselekménynek számított a szülés megindítása a harminchetedik hét előtt. Felajánlotta, hogy elviszi a húgát oda, ahol legális az abortusz, de féltek, hogy nem lenne biztonságos az utazás, és tudták, hogy a szüleik ez után, nem beszéltek volna velük. Végül az Etikai Bizottság engedélyt adott, hogy a harmincötödik héten megszülethet a baba.

Az orvosok nem nagyon hittek abban, hogy a kislány életben marad, el sem tudták képzelni milyen élete lesz, ha mégis, hiszen nem fog látni, nem tud beszélni, hangjuk alapján talán felismeri majd a szüleit, „az érzékein keresztül fog élni. Az ujjbegyein, a fülén, álmosságán és teljes éberségén, a hullámokon keresztül, amelyek átfutnak a bőrén, ahol megérintik.”

Ők nagyon várták a babát, rettentően bíztak benne, és óriási szeretettel vették körül. „Éjfél van, a húga erősen belékapaszkodik, a hasa lávaforró, akár a föld középpontja, és azt mondja: – Talán… a kislány majd segít nekünk… rájönni bizonyos dolgokra.”

És valóban, minden egyértelmű volt, értették a babát. Értették és végtelenül szerették. Mindent ugyanúgy csináltak, mint egy teljesen egészséges gyermekkel tették volna. Állatkertbe vitték, mesét olvastak neki, énekeltek neki, és a baba kommunikált velük. Tejes életet éltek. „Szilveszterkor odahajolt a baba fölé egy pohár pezsgővel, és közben a fülébe énekelt…” amit a baba láthatóan élvezett.

A szülők és ő is óriási szeretettel vették körül, benne volt mindannyiuk szívében. Úgy érezte „valaki belelőtte a kicsi nevét a teste közepébe, a célpontba, és talán sosem lesz képes másra gondolni. Vagy még csak nem is a nevét. Csak annyit: Szeretet. Szeretet. Szeretet.”

Persze a barátok nem mindegyike tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, jó néhányan elmaradoztak. Ők pedig úgy érezték, még hálásak is ezért, mert így minden idejüket a babára tudták fordítani, és gazdagabbak lettek azzal a tapasztalattal, hogy vannak olyan emberek, akik nem tudnak mit kezdeni, bizonyos dolgokkal, és vannak bizonyos dolgok az életben.

Egy idő után a legnagyobb szeretetük, gondoskodásuk és a baba minden akaratereje kevésnek bizonyult, egyre nehezebben kapott levegőt, nem fogadta el az ennivalót. „A kislány arca ragyogott, mintha a hold csontjait hússal borították volna, mintha lassan a végére érne mindannak, amit itt látni érdemes.” A baba hat hónapot és egy napot élt. „Minden benne volt ebben az egy napban, ebben a túlcsordulásban.”

„Egy generáció tagjának lenni azt jelentette, hogy a húga a temetésre élénkrózsaszín ruhát választott, hozzáillő rúzzsal, tűsarkú cipővel, és közben szünetlenül azt kiabálta: MUSZÁJ HOGY JÓL NÉZZÜNK KI A BABÁNKNAK!”

Patricia Lockwod lenyűgöző hangon megírt, éltrajzi elemeket is tartalmazó regénye nekem valami fantasztikus természetességgel, humorral, tökéletes bennelevéssel szól az élet minden pillanatának, az örömnek, a bánatnak, a tragédiának teljességgel való megéléséről a 2020-as évek világában.

Ebben a korban élünk, nyilván nem vonhatjuk ki magunkat belőle, nem menekülhetünk el a telefon nyomogatása elől, valószínű, hogy nem is kell, ha tudunk őszintén szeretni, ha tudjuk, mikor hol kell lennünk, ha részesei vagyunk a körülöttünk lévő csodáknak, és képesek vagyunk tanulni belőlük.

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk Magvető Kiadó, Budapest, 2022.