Ex Machina (2015) – kritika

A májusi mozis uborkaszezon szívében járunk, a Bosszúállók: Ultron korán kívül kis túlzással nincs érdekes film a mozikban, ennek ellenére a forgalmazók megengedték maguknak azt a luxust, hogy nem mutatták be Magyarországon az Ex Machina című sci-fit. Az ok? Állítólag olyasmi, hogy Angliában már bemutatták, és leszerepelt. Mindenesetre én az ilyen indoklásokra használom azt a szót, hogy mondvacsinált.

Az Ex Machina minimalista film, méghozzá több szempontból is. Először is, a filmnek mindössze három jelentősebb szereplője van. Másodszor, a történet kizárólag egy villában, illetve annak udvarán játszódik, harmadszor pedig, az Ex Machina összesen 15 milló dollárból készült, ami a ma uralkodó hollywoodi viszonyok között aprópénznek (vagy inkább ingyen elkészített filmnek) számít. Szerencsére kijelenthető, hogy az Ex Machina már most elkerülte a bukást, hiszen annak ellenére, hogy Magyarország mellett néhány további ország is nemet mondott a vetítésre, és az Államokban is viszonylag kevés mozi tűzi műsorra, már 25 milliós bevételnél jár. A pénzgyűjtést a R-es korhatár besorolás sem könnyíti meg-  a film első órája mindenki által nézhető, az utolsó harmada azonban annyi meztelenséget tartalmaz, hogy abba egy erotikus film is belepirulna.

A történet szerint Calebet  egy sorsoláson kiválasztják, hogy egy hétig egy hatalmas informatikai cég alapítójának otthonában vendégeskedjen. A fiatal férfi így fogja bőröndjét, és hamarosan az alaszkai vadon kellős közepén találja magát, egy fényűző villában.
A milliárdos IT-zseni Nathan különös figura – mint kiderül, a ház alagsorában az elmúlt hetek folyamán megalkotta az első mesterséges intelligenciával felszerelt robotot, Caleb feladata pedig az lesz, hogy elvégezze rajta a Turing-tesztet (a teszt lényege, hogy az ember felismeri-e, hogy egy robottal beszél. Amennyiben nem, úgy kijelenthető, hogy a robot átment a vizsgán, és ténylegesen mesterséges intelligenciával rendelkezik). Mivel Ava, a robot történetesen nőnemű, ráadásul csinos is, Caleb pár nap után rádöbben, hogy érzelmeket táplál iránta.

Lassan csordogáló, kifejezetten az atmoszférájával hódító filmről van szó- egy olyan sci-firől, ami a műfaj velejét ragadja meg, nem pedig az extráit, a lövöldözést, a látványt.  Az Ex Machina azonban nem csak mint sci-fi, hanem mint dráma is elsőrangú. A filmet uraló színészhármas remek munkát végzett, nagyon nehéz lenne megmondani, melyikük volt a legjobb- a Nathant játszó Oscar Isaac (akit majd a Star Wars VII-ben is láthatunk), Domhnall Gleeson, akinek karaktere zseniálisan válik megszeppent tudóspalántából egy bizonytalan, felzaklatott vendéggé, vagy Alicia Vikander, aki a jövőben potenciálisan az új Natalie Portman lehet (és nem csak a külseje miatt).

Alex Garland megcsinálta. Méghozzá elsőre, hiszen a Sunshine és a 28 Days Later forgatókönyvírójának ez volt az első rendezése. Kevés pénzből alkotott egy olyan filmet, ami után semmi hiányérzete nem marad az embernek. Garland megmutatta, hogy a feszültség fenntartásához nem kellenek akciók, sem fordulatok – elég egy ütős alapkoncepció, és három remek színész.  Bár a klausztrofóbiát enyhítendő, a film rendszeresen kimozdul a villából a lenyűgöző vadonba,  mégis, Garlandnak mindvégig sikerült egyfajta rejtélyes bezártság-érzetet generálnia bennem.

Felvidéki lévén, volt olyan szerencsém, hogy lássam ezt a filmet. Az, hogy Magyarországtól megtagadtak egy remekművet, mélységesen felháborít. Az Ex Machina az év egyik legüdítőbb élménye és az évezred egyik legjobb sci-fije.

Értékelés: 83/100

Mafab:  80 %

IMDb: 8,1/10