Exodus: Istenek és királyok (Exodus: Gods and Kings, 2014) – duplakritika

Hagyományteremtő alrovatot indítunk útnak: ezentúl két szerzőnk kritikáját is olvashatjátok az igazán nagy volumenű filmek kapcsán. Mi mással is kezdhettünk volna, mint az idei mozis évad végére időzített, Ridley Scott által jegyzet grandiózus bibliai témájú alkotással.

Blackphoenix:

Az Exodus története csütörtöktől a magyar mozikban is új életre kelt. Ám Ridley Scott ennél jobban nem is nyúlhatott volna mellé az Egyiptomból való kivonulás témájával. A film eleje még nagyjából rendben is lenne; minden egy politikai konfliktussal kezdődik a Fáraó, a Vér Szerinti Fiú és a Fogadott Fiú között. Az alaphelyzet erősen hajaz a Gladiátorra (Gladiator, 2000), csupán árnyalatnyi különbségek vannak hozzá képest; itt egy kényelem- és hatalomszerető talpnyaló élezi ki végsőkig a konfliktust. Ezután következnek a lélegzetelállító képek a gyilkos sivatagról, amelyen szegény Mózes kénytelen keresztülvándorolni. Sőt, Midián földjére érve még néhány nagy nehezen összeizzadt békés jelenetet is láthatunk. Egy kis kecskelegeltetés, egy szerelem kialakulásának teljesen láthatatlan története utáni házasság, és egy szenvedősen formális nászéjszaka jelzésszerű képei jelennek meg a vásznon.

Eddig még akár sikerülhet is azonosulni Mózessel, ám a film többi részét végignézve még a legigazabb hívő is komolyan fontolóra venné az ateizmust. Az odáig rendben van, hogy az Ószövetség által lefestett Isten igencsak zord, és büntetésorientált, de az Exodusban százszorosukra erősödnek fel ezek a vonások. Így születnek meg az olyan vadhajtások, mint Az utolsó léghajlítóban (The Last Airbender, 2010) szereplő Aanghoz hasonló, Istent megszemélyesítő kisfiú, (mert az égő csipkebokor önmagában már kevés a modern embernek), és a hit nélküli, dühöngve tomboló csövessé züllött Mózes. Ez a teljesen hiteltelen karakter semmit nem teljesít az eredeti feladatából, nevezetesen abból, hogy reményt adjon a zsidóknak, és megszabadítsa őket. Ehelyett kezdettől fogva fenyegetőzik, bosszúhadjáratot folytat Ramszesz ellen és gyakran lázadozik az amúgy egyre vérszomjasabbá váló mini-léghajlító ellen. Aki egy ilyen vezért követ, sőt az életét adja érte, abból bizony az Egyiptom földjét perzselő napsugarak és a korbácsütések minden csepp életösztönt kiöltek.

A speciális effektek első osztályúak, és a tíz csapás nagyon látványos lett – élethű gyilkos krokodilokkal, békákkal, csúszó-mászókkal, máglyaként lángoló emberekkel – de sajnos ez így még elég sovány egy jó filmhez. Ráadásul a nagyszerű színészgárda minden tagja elpocsékolta a tehetségét, mert az alakításuk átcsap őrjöngésbe. Azt hittem, e tekintetben nincs lejjebb a tavasszal bemutatott Noénál, de úgy látszik, tévedtem. Ridley Scott rendezett már jó néhány sokkal színvonalasabb filmet.

Értékelés: 40/100

IMDb: 6,5/10

Mafab: 64%

***

NBence:

A fenti sorok olvasása után joggal várhatná az olvasó, hogy most valami egészen más nézőpontú elemzés következik. Azonban duplakritika ide vagy oda, az Exodus nem az a film, amely végletekig polarizálni fogja a közönséget, áthidalhatatlan árkot képezve rajongók és szkeptikusok között – ezért a szerkesztőségen belül is szokatlanul nagy az összhang az értékelését illetően.  Nincs ebben persze semmi meglepő, aki látott már Ridley Scott filmet és tisztában van a bibliai témájú, legújabb hollywoodi mainstream irányzattal, az nagyjából előre borítékolhatta az Exodus fogadtatását. Scott amúgy sem az a típusú rendező, aki váratlan húzásokkal fogja sokkolni a nézőit, azonban még talán tőle is meglepő, hogy ennyire nem tudott elszakadni a korábbi történelmi filmjeinél alkalmazott recepttől. Hogy ez miért nem jó, amikor a Gladiátornál már bevált? A kérdésre vég nélkül sorolhatnám a válaszokat, de a legfőbb baj, hogy az egész végtelenül ötlettelen és kiszámítható. Scott ráadásul elkövette ugyanazt a hibát, amit Darren Aronofsky is a Noénál (Noe, 2014). Olyan momentumokkal akarta érdekesebbé tenni az unásig ismert bibliai történetet, amellyel pont az egész atmoszférát tette tönkre. Nem a történelmietlen körítésre gondolok, vagy a bibliai események félremagyarázására, hiszen ez már lassan senkinél nem éri el az ingerküszöböt. Sokkal inkább arra, hogy ahelyett, hogy az alaptörténet két kulcsfiguráját – és a címben is felvetett vallási vonalat – dolgozta volna jobban ki, teljesen felesleges apróságokkal foglalkozott.

Mózes karakterének részletesebb kidolgozása helyett Scott egy újabb Maximust teremtett, csak éppen ezúttal az egyiptomi hadsereg dicső tábornokának képében. Az Exodus Mózese azon túl, hogy rendkívül jól forgatja a kardot, és pillanatok alatt képes bárkit kiképezni az irreguláris hadviselésre, teljesen anakronisztikus karakter. Chritian Bale zsenialitása sem menti meg az összképet, hiszen egyszerűen nincs rendesen megírva az a szerep, amit játszania kellene. A Scott által kreált Mózes egy teljesen összekeveredett massza, amelyből nem tudnak felszínre emelkedni konkrét, kézzel fogható tulajdonságok – legalábbis semmi olyan, amely alkalmassá tenné őt a valós feladatára. Nem jobb a helyzet Ramszesz esetében sem! Az egyiptomi uralkodó rendkívül kisstílű karakter, sajnos egy percig sem képes méltó ellenfélként feltűnni. Scott nem vette a fáradtságot, hogy túllépjen azokon az elkoptatott sablonokon, amelyekkel az ókori Egyiptomot szokták jellemezni. Joel Edgerton annál sokkal különb színész, mint amit képes ebben az elfuserált szerepben megmutatni magából; mind ő, mind maga Ramszesz klasszisokkal jobbat érdemelt volna.  A többi – egyébként szintén nagy névnek számító – színész alakítása annyira sem képes hatása alá vonni a nézőt, hogy felesleges akárcsak egy szót is elvesztegetni rájuk.

Ettől még lehetne érdekes film az Exodus, különösen, ha a hangzatos filmcím másik komponensét, az isteni oldalt sikerült volna jól megjeleníteni benne. Kezdjük a könnyebbik részével, hiszen egyiptomi oldalról semmi komolyan vehetőt nem tudtak felvonultatni a készítők. Az összetett egyiptomi túlvilág- és istenség képről biztosan nem ez a film lesz a kötelező tananyag az iskolákban. Nem rózsásabb a kép a túloldalon sem; Isten gyermekalakban történő ábrázolása kétélű fegyverré vált a készítők kezében – és bizony saját magukat vágták meg vele. Isaac Andrews durcás arckifejezéseit a magyar szinkron fülsértő nyafogása hatásosan egészíti ki, teljesen hiteltelenné téve az egész karaktert. Ez utóbbiról nyilván nem Scott tehet, de ez már tényleg a sokadik apróság, ami totálisan szétrombolja az összképet. Azt az összképet, amelyet például a Prometheusban (2012) még meg tudott menteni a különleges hangulat és az erős látványvilág.Hangulatot itt kár remélni, minden geg, illetve klisé olyan poros és unalmas, mint a Memphist körülvevő sivatag. A látvány persze impozáns, ez várható volt, mint a többi, fentebb már részletezett egyéb Scott produkciókban is. A tíz csapás megjelenítését leszámítva azonban semmi igazán letaglózó nincs a film látványvilágában. Látszik az elköltött 140 millió dolláros büdzsé, de kevesebb pénzből is hoztak már össze ennél potensebb vizualitást. A CGI hadseregek és vízoszlopok még 3D IMAX-ben sem érnek meg egy mozijegyet; az egyedüli érdekesség a három dimenziós látványvilág kapcsán, hogy ez volt Christian Bale első 3D filmje. A rossz vágási struktúra és a 3D együttese még zavaró is  a film bizonyos részeinél – a csatajelenetek például követhetetlenek a néző számára, és a tempósabb részeknél is ugyanez a probléma lép fel.

Összegzésként tehát Scott Exodusa egy olyan iparos munka lett, amely monumentalitásával és a bevetett elit színészgárdájával sem képes maradéktalanul kompenzálni azokat a hiányosságokat, amelyek jórészt a karakterek kidolgozatlanságából, és a kusza történetvezetésből származnak. A kivonulás történetét testvérharccá silányító Exodus fő hibája, hogy képtelen arra, hogy valódi érzelmeket váltson ki a nézőből. Furcsa ezt leírnom, de ez a film még csak nem is a földbedöngölendően rossz kategória, pusztán olyannyira érdektelen és félresiklott, hogy még lepontoznia sincs nagyon kedve az embernek.

Értékelés: 61/100

IMDb: 6,5/10

Mafab: 64%