Anon Anon 
Képek: www.szeptemberfeszt.hu
Igen, rendhagyó az élménybeszámoló, hiszen merőben szokatlan egy eseményről annak véget érte előtt tudósítani, azt értékelni. Az ok egyszerű: akik kimaradtak az élményből, nekik ma még adatott utolsó esély vasárnapi programjuk korrekciójára.
Maga a helyszín egyszerűen megközelíthető: a hármas metró népligeti megállójából feljővén szinte ott vagyunk az események gyújtópontjában. Néhány lépéssel odébb a szélrózsa minden irányából érkeznek a távolsági buszok. De mi az, amiért érdemes ezt a viszonylag csekély áldozatot meghozni?
Színes kavalkád az egész. Az ember azon kapja magát, hogy részesévé akar válni a forgatagnak, mintha ez a természetellenesen tiri-tarka világ volna természetes közege. Hiába, hogy a kavalkád résztvevői különböző helyekről, különböző emberként más-más indíttatásból érkeztek, testvériesség légköre lengi körül hétvégén a budapesti Népligetet. Idegen barátokként szurkolunk egymásnak a céllövöldében, szorítjuk ki egymást röhögve a dodzsemben ülve, miközben mesterség köddel nehezítik vezetői tudásunk kibontakozását.
Megkapó, ahogy a tömeg nem mozdul kedvenc zenekara fellépésén a színpad elől az eső dacára sem, és felemelő volt, hogy az Omen koncertet hiába kapcsolták le – szám közben! – a csendrendelet végett, a közönség befejezte a dalt. Az ilyen szükségmegoldásért persze nem hibáztathatjuk a rendezőséget, csak ezt a hülye tízórás rendelkezést, mely olyan területre is vonatkozik, ahol közel s távol semmi lakóépület. A Fradi-pálya előtt regnáló fém sast bizonyára nagyon zavarta volna, ha öt perccel tovább tart a buli.
Amikor a nemzet Nagy Ferója „műsoron kívül” megjelent az emberek között, mindenütt taps és ováció fogadta, ő pedig jó étvágyat kívánt az éppen étkezőknek, s ment tovább felkészülni a bulira, mely egyébként most is fergetegesre sikeredett. Személyisége mágnesként ragasztja a színpad elé az embert. Stand up „komédiásnak” sem utolsó, ahogy a dalokat konferálja. Kár, hogy túl sok feldolgozást játszanak (Johny B. Good, Shake baby, shake, „Felkelő nap háza”) a ’rice-számok kárára, pedig volna elég merítés. Kárpótolt minket egy dobpárbaj, ami Feró „bácsi” fia, Hunor Attila és egy Államokból frissen hazatért, afro-ritmusokban jártas hazánkfia közt zajlott. Bebizonyosodott, hogy Hunor nem csupán a – szó szerint – Nagy ember fia, sőt, japán szuperszonikus robotnak hittük, ahogy elővezette a szólót. „Ellenfele” – ha lehet ritmushangszer esetében ilyet írni – „dallamosabb” betéttel szúrt vissza a kemény rockra. A párbajnak győztese nincs, vagyis a közönség az.
Nagy kár, hogy a Nagy család programjával egy időben nyomul egy másik színpadon a rokonzenét játszó Aurora. Ráadásul a Beatrice később kezdett, így az egybecsúszás még hangsúlyosabb. Hiába hagyjuk ott a kultzenekart, a győri punkbandánál már érződik, hogy a program vége felé járnak: sok a felszabadult improvizáció és a „beszólás”. Vigi énekes-gitáros valamely ismert sláger dallamát fütyüli bele a Munkanélküliek dalába, majd megdicséri magát, amiért ilyen humoros. Ellenben kapunk még kurvákat és gengsztereket (mármint dalban), Múltak az évek is a gyarmaton, majd Egy kis anarchiában részesültünk.
Más műfajok vizein kalandozva: Somlótól meghallgattunk három emblematikus nótát – Az 1958-as boogie-woogie klubban, Gondolsz-e rám, Olyan szépek voltunk – persze nem csak ennyit énekelt a Voice-zsűritag, de a bőségben, mely egyáltalán nem zavart minket, kóstolni kellett mindenből. Szombaton este a Bors színpadára lépett a Napoleon Boulevard, hogy elaléljunk Vincze Lilla csodálatos hangjától. Bár az embersokaság nem engedte, hogy egészen közel kerüljünk a világot jelentő deszkákhoz, így is megállapíthattuk: Lilla azon kevesek közé tartozik, akiknek csak hasznára vált az eltelt idő. A hangjának is.
Hasonlóan gyönyörűen építkező dalokat, és kiváló zenekar mellett kiváló énekhangot – ezúttal férfitorokból – hallhatunk a Heep Freedom pénteki programja során. A fiúk – életkoruk dacára – hetvenes évekbeli Uriah Heep nótákban utaztak. Sajnos a csúszás végett rövidített műsort adtak, de így sem maradtak el a legnagyobb slágerek. Legutolsónak csendült fel a July Morning, mely hiába az angol szerzők, mintha tipikus kelet-európai rockballada volna. Ezen a ponton nem tudjuk megállni, hogy ne linkeljük ide a feszt-hangulatot legjobban kifejező Uriah Heep nótát, most „csak” eredetiben, szóval ilyen a „könnyű élet”.
Állandó vendégnek tekinthető a Szeptemberfeszten az Akela. Elég sokan voltak kíváncsiak rájuk, pedig – főleg szövegviláguk tekintetében – kissé megosztó koncepcióval rendelkeznek (nem politikailag!). Igaz, a hosszú évek alatt a világ egész egyszerűen hozzávadult ezekhez a farkasokhoz, akik egyébként névadójukhoz méltó jelmezben kezdték a bulit, hogy az első négy szám után a farkas-metaforák minden variációját letudván megszabaduljanak a tikkasztó bőröktől, és rátérjenek a mindennapi élet dolgaira (koránkelés, pia stb).
A magyar rock-supergroupként (volt Pokolgép és Ossian tagokkal) működő Oment már megemlítettük, elég legyen csak annyi, hogy tőlük – ha e műfajban járja ez a jelző – csodálatos, és hatásosan összeállított programot kaptunk. Érkezésünkkor éppen a legújabb albumról való Eltűnt 2007-ben című dalt vezették elő, de helyet kapott a csaknem negyed százados Áldozat is. A népség igazán a Vámpír-városra indult be, hogy azután az Irigy Mirigy által célkeresztbe vett Fagyott világgal váljon forróvá a hangulat.
Szóval még nem késő. Hátra van ma (vasárnap) – a teljeség minden igénye nélkül – a Zanzibár, a Pataky Művek, a Nemadonfel koncertje, még a gyermekeket koradélután Vitéz László és palacsintasütője várja. De – a régi szállóigét kifacsarva – egy link szebben beszél. Ami még megafontos: az árak eléggé barátságosak – persze fesztivál-szinten és nem a sarki diszkontot véve alapul (legolcsóbb árak: kávé 200 ft, sima lángos 250-350, körhinta 300, kisvasút 500, dodgem 800 ft). A belepés pedig – mint már említettük: ingyé’ !!!
