Ez a ló maga a csoda! Kincsem – kritika

Hosszas várakozás után végre bemutatták Herendi Gábor legújabb filmjét, a Kincsemet (2017), minden idők egyik legsikeresebb versenylováról. A magyar filmipar legnagyobb költségvetésű filmje jelenleg a csodaparipa története, és Bereményi Géza színdarabja után végre a mozivásznakon is megcsodálhatjuk. De vajon lehet-e jó filmet forgatni egy lóról?

Nem. A válaszom az, hogy lóról nem lehet jó filmet forgatni, hacsak nem dokumentumfilmről van szó. Szerencsére Herendi Gábor és Hegedűs Bálint is így gondolták ezt. A 19. századi Monarchiában vagyunk, 20 évvel a szabadságharc leverése után. A főszereplő Blaskovich Ernő, aki jogaitól, családjától, tulajdonaitól és méltóságától megfosztottan éli léha életét, s folyamatosan adósságokban úszik. Egyetlen reménye a lóversenyekben van, hol rendre indíttatja saját lovát, bízva a sikerben. Ősellensége, von Oettingen báró kancája azonban legyőzhetetlennek tűnik, ő maga pedig lejjebb és lejjebb csúszik a sorozatos kudarcok hatására. Egy nap azonban utolsó kölcsönét a Kincsem nevű lóra költi, a betörhetetlennek hitt állatra, hogy aztán soha nem látott sikereket érjen el vele, s végigverje egész Európát, főként a bárót, aki anno saját kezével végezte ki az apját.

A Kincsem nem Kincsemről szól bármilyen furcsán is hangzik ez. Kincsem egy remek ürügy, filmkészítésre és az egyéni érdekek érvényesítésére egyaránt. Mert be kell látnunk, egy lóverseny sem a lovakról szól. Ó, de mennyire hogy nem! Maximum addig a másfél percig, amíg végig vágtáznak a versenypályán. A verseny mögött húzódó presztízscsata, a nagyhatalmi érdekek, a vagyon, az egyéni, személyes sérelmek, a becsület és az igazságérzet, amiről igazán szóltak – szólnak talán ma is? – ezek a futamok. A Kincsem pedig káprázatos módon mutatja mindezt be. Ha Kincsem lenne a főszereplő, kudarcba fulladt volna a történet. Kincsem és az emberek kommunikációja, maga Kincsem megjelenése is a minimálisra van visszaszorítva, s ezzel ügyesen elkerülték a csodaló szó szoros értelmében csodássá tételét. Parádés cselekménye van, amiben fokozatosan bontakozik ki a bonyodalom és a szereplők motivációja. Ez a film a mindenkori emberről szól, aki gyenge, aki esendő. Rávilágít, mit is jelent igazán a becsület, hogy megszerzéséért vagy megtartásáért milyen akadályokkal kell megküzdeni, hogy mindig lesznek, akik kézzel-lábbal harcolnak majd saját igazságod ellen. Hogy milyen érzés szembenézni a legyőzöttséggel vagy saját bűneiddel. Hogy mikor kell beletörődnöd, és mikor kell felvenned a kesztyűt, ha tiszta lelkiismerettel akarsz élni. A Kincsemnek nincs egy nagy üzenete, helyette apró, de hasznos dolgokra mutat rá, amelyek kortól, nemtől, bármitől függetlenül hasznosíthatóak a mindennapi életünkben. Ebben nagyon erős lett Herendi Gábor filmje. Finom drámaiságban úszik a történet, melyben szereplőink hánykódnak, míg Kincsem zabolátlanul vágtat mellettük a legmerészebb, utolérhetetlen, vad álmok szimbólumaként.

Minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmje jelenleg a Kincsem, és ez – óriási megkönnyebbülésünkre – meglátszik rajta, de nagyon. Varázslatos képi világ tárul a szemünk elé, parádés fényképezés és vágómunka, az adott jelenetekből pedig csak úgy süt a megfelelő hangulat: a magyaros, pattogó virtus, a feszültség, a szenvedély, esetleg a karót nyelt főnemesi gőgösség. Ehhez persze óriási mértékben hozzájárul a színészi teljesítmény is. Talán itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol a legboldogabb vagyok. Mert Úristen! Van magyar film Gesztesi Károly és Szabó Győző nélkül is? Van magyar film, ahol az egymondatos színészek sem inkompetens, utcáról szedett-vedett balfácánok? Eddig ezt az ennyire mainstream filmeknél én nem tapasztaltam sajnos, de végre elérkezett ez az idő is. Nagy Ervin elképesztően jó, mint Blaskovich Ernő. Egész lényéből ömlik a sértett dölyfösség, az önérzetes nagyképűség, amivel párhuzamosan bontakozik ki a léha életmód mögött elbújtatott tisztesség és becsületesség, a kisfiús báj, amit a báró, a kor, a hatalom elnyomott benne. Ám az igazi nagy ász a Petrik Andrea által megszemélyesített Klára, Blaskovich szerelme, von Oettingen lánya. A színésznő pazar módon vitt életet ebbe az ellentmondásos szerepbe, és kiválóan közvetíti azt a titokzatosságot, ami karakterét jellemzi. Egy-egy elejtett félmosollyal, szúrós tekintettel pontosan annyit árul elnemesi álarc mögött lévő valódi érzelmekről, amit az erkölcs vagy épp a jó ízlés engedélyezett. Parádés játékával szerintem a film legjobb karakterévé varázsolta az egyébként könnyedén szürkeségbe taszítható Nőt.

Végül pedig pár szó a film hangulatáról, arról a vegyes korábrázolásról, amit általában nem pártolok, itt viszont remekül sült el. Alapvetően ez egy kosztümös film, amely egy számunkra csak tankönyvekből ismerhető korban játszódik. Emiatt a mi generációnk gyakran nem képes annyira átadni magát a történeteknek, nehezen azonosulunk ezekkel a tőlünk távol álló, idegen társadalmi szerepekkel, etikákkal és értékrendszerekkel. Herendi Gáborék azonban ravasz módon csempésztek modern elemeket a történetbe. A felcsendülő, magyaros folklór dalokba kevert minimális, mai hangzás, a dialógusokban elrejtett, csak mai szemmel érthető poénok, az élénk színvilág és a Johnny Depp-es frizurák mind-mind remekül segítik a fiatal nézőket, hogy közelebb férkőzzenek a történethez.. A párbeszédek szintén erős elemei az alkotásnak. Nem mesterkélt, egymás mellett elbeszélő dialógusokkal dogozik, hanem pimasz, adok-kapok beszélgetésekkel, amelyekből mindig kiolvasható az adott szereplők viszonya egymáshoz, s a valódi üzenet, amelyet kommunikálni próbálnak. Az olyan visszacsatolások, mint például a nem méltán népszerű Mizu-dalszöveg felbukkanása elsőre öncélúnak tűnhet, de ha ez kell ahhoz, hogy egy fiatal is legalább egyszer elnevesse magát és pozitív érzésekkel távozzon a moziból, akkor nem bánom. Szerencsére a film nem törekedett a teljes modernségre, és csak mérsékelt egyvelegét hozta létre a 21. és a 19. századnak.

Összességében tehát iszonyatosan jó filmnek tartom a Kincsemet a fent említett okok miatt. Minden szempontból megállja a helyét szerte a világon, és büszkék lehetünk rá. A filmre és a lóra is egyaránt. Kérve kérek mindenkit, menjetek el, és nézzétek meg! Nem fogjátok megbánni.

IMDb: 6.1/10

Mafab: NA

Corn & Soda: 78/100