A kulturális relativizmus horrora – Fehér éjszakák (Midsommar, 2019) kritika

A Magyarországon forgatott Fehér éjszakák (Midsommar, 2019) című filmről nehéz első ránézésre eldönteni, valóban horror-e. De ez vajon a film erénye, vagy a rendező hibájaként róható fel?

Ari Aster tavaly valami olyasmit tett le az asztalra, amire a horror kedvelői emberemlékezet óta vártak. Az Örökség (Hereditary, 2018) című filmmel felrúgta az összes jól bevált hollywoodi sablonhorror-szabályt, amelyeknek „hála” évek óta nem kapunk mást, csak végtelenül selejtes, önmagát horrornak nevező, valójában végletekig primitív és egyáltalán nem ijesztő szellemtörténeteket. A főként James Wan producer fémjelezte horrorok fantáziája meglehetősen véges. Ha rajta múlna, örökké retteghetnénk egy sötét démon által megszállt babától, apácától, bohóctól, csincsillától, kiskutyától, lényegében bármitől, amibe szellem költözhet. És ne feledkezzünk meg az amerikai forgatókönyvírók legrettegettebb, minden elképzelhető szörnyűségnél nyomasztóbb félelmétől: a házaktól.

Ari Aster (és hogy igazságosak legyünk: az A24 produkciós iroda) végre rájött arra, amit épeszű ember egyébként is tud. Mégpedig arra, hogy az igazi démonok nem az alvilágból, nem alternatív valóságokból, és végképp nem a ház pincéjéből jönnek fel, hanem a tudattalanunkból. Hogy az igazi démonok bennünk vannak. Hogy a jump scare nem horrorisztikus, mindössze egy önkénytelen, fizikai reakcióra építő hatáselem. (Emlékezzünk vissza a tavaly megjelent Szellemek háza (Winchester, 2018) című köpedelemre, amelyben átlagosan hat percenként dobtak be egy-egy jump scaret.)  Ari Aster az Örökség jelentős részében gyakorlatilag egy végtelenül emberi, s ettől igazán brutális pszichológiai drámát rendezett, amellyel megalapozott az utolsó fél órában elszabaduló kőkemény horrornak. Ez a megalapozás, a főszereplők lélektani mélységű ábrázolása pedig arra volt jó, hogy a nézők számára lehetővé tegye a tökéletes azonosulás lehetőségét, az empátia azon mélységét, amelynek birtokában bennünk is feltámadnak azok a félelmek, amelyek a horror perceiben a főszereplőket hatalmukba kerítik. Számomra emiatt az Örökség minden idők – eddigi – legjobb horrorja.

Ennek megfelelően nem kis izgalommal ültem be Ari Aster legújabb, a Fehér éjszakák című filmjére. A történet középpontjában Dani áll, egy fiatal lány, aki egy megrendítő családi tragédián próbál túljutni, igyekszik legyűrni pánikrohamait, s egy időben zöldágra vergődni a párjával. Amikor megtudja, hogy a barátja és társai antropológiai disszertációjuk miatt Svédországba utaznak, hogy egy eldugott kis közösséget tanulmányozzanak, úgy dönt, velük tart. Így érkeznek meg a rejtélyes, érintetlen Hárga nevű faluba, ahol a helyi lakosok idilli összhangban élnek a természettel és egymással. A község éppen a nyári napfordulót ünnepli. A kilencnapos fesztivál során Daniék azonban különösebbnél különösebb szertartásokkal néznek szembe, s hamarosan rá kell jönniük, hogy nem veszélytelen kultúrával van dolguk.

Ari Aster ezúttal jóval továbbmerészkedett a zsáner elemeinek lebontásában, mint az Örökségben. Olyannyira, hogy a Fehér éjszakákról nehéz megmondani egyértelműen, horror-e vagy sem. A drámai vonal ugyanis dominánsabb, mint a misztikum, a film pedig rendkívül humoros, helyenként már-már burleszkbe hajló. Nem mellékes az sem, hogy talán egyedüli horrorként a világon a film szinte teljes egésze verőfényes napsütésben játszódik. Ehhez jön hozzá az, hogy a rendező szakít valamennyi klasszikus főbb félelemforrással, és ezúttal olyasvalamit tesz meg gonosznak, amitől a sötétben éjszaka vajmi kevesen rettegnek csak.

A film ugyanis a következő félelemből táplálkozik: az emberek mindig értelmezik az őket körülvevő világot, a valóság bennünk élő képe pedig ezáltal mindig szubjektív. Az ember pedig az értelmezés során megannyi hit- és értékrendszer létrehozására lehet képes, amelyek aztán irányítani, vagy legalábbis befolyásolni fogják cselekvéseiket. Ebből táplálkozott például Lars von Trier legutóbbi, A ház, amit Jack épített (The house that Jack built, 2018) című alkotása is, amelyben a főszereplő, Jack, a komplett pszichopata úgy véli, a művészet független morális szempontoktól, vagyis a tökéletesen kivitelezett gyilkosság is lehet művészet. Jackkel persze könnyű ellenkezni, részint morális alapon, részint pedig azért, mert ezzel a sajátos művészetdefinícióval meglehetősen magára marad a világban. Ari Aster azonban a következő problémát hozza be: mi van akkor, ha egy olyan közösségbe kerülünk be, ahol kisebbségben maradunk a „civilizált” társadalomban egyébként megkérdőjelezhetetlen normáinkkal és értékeinkkel?  

Nézőként végigkövethetjük, ahogy Danit és társait érzelmileg és értelmileg is manipulálja a közösség, a főszereplők pedig, a kultúra iránti tiszteletből, addig tűrik az egyre kegyetlenebb és rémisztőbb eseményeket, mígnem a bevonódás elkerülhetetlenné válik. A film tehát az etikai kérdések szempontjából horror, mivel a főhősök, s általuk a nézők is kénytelenek olyan dolgokkal szembesülni, azokat eltűrni, amiket hétköznapjaik során zsigerből elutasítanának.

Mindez azonban a háttérben zajlik. A felszínen ugyanis Dani személyes története és drámája bontakozik ki explicit módon, amelyet Florence Pugh megrendítő mélységgel képes átadni. A rátörő pánikrohamok és a fullasztó sírógörcsök látványa hihetetlenül hiteles. Illetve ki kell emelni Pawel Pogorzelski operatőri teljesítményét is, aki az Örökséghez hasonlóan sokat tett azért, hogy a film látványilag is rányomja bélyegét a nézők idegrendszerére. A hanghatások visszafogott, csak a megfelelő pillanatokban való használata pedig szintúgy átélhetővé teszi a kulcsjeleneteket, amelyeknek kellő mennyiségű, ízléses pátoszt is sikerül kölcsönözni ezáltal.

Órákon át lehetne beszélni a Fehér éjszakák kapcsán. A horror műfajának újjászületéséért tett erőfeszítésein túl, megannyi kérdést felvet megbocsátásról, őszinteségről, bosszúról, szeretetről és a démonaink leküzdéséről. Érdemes megnézni, mert rendhagyó és maradandó élményt nyújt.

Értékelés: 86/100

Mafab: 80%

IMDb: 7.6/10