Chino 
IMDb
A hidegháború és az űrverseny után, az oroszok a filmgyártás területén akartak odasózni Amerikának. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy inkább a nemzeti öntudat kergette bele őket, hogy a Marvel és DC mozikkal szembeállítsanak egy ízig-vérig hazai szuperhős filmet a Védelmezőkkel. Akármelyik feltételezés is helytálló, utólag kijelenthető, hogy a zsánert meg kell hagyni azoknak, akik értenek is hozzá.
A tavalyi évben az egész világot végigsöpörte a videomegosztó portálokon feltűnő Védelmezők (Zashchitniki, 2017), alias Guardians trailere és előzetesen egy igazi blockbuster ígéretét vetítette előre. Már tűkön ültünk, hogy egy eddig ismeretlen univerzumot fedezzünk fel, ami a sok hasonszőrű alkotás után kicsit felpezsdíthette volna a zsánert. Hogy ez mekkora tévedés volt, azt csak a napokban, a Mozi+ műsorán bemutatott hazai debütálása bizonyította. Ezek után érthető, hogy a 2017. februári orosz premiere után miért nem jutott végül el a külföldi mozikba. Persze nem lennénk igazságosak, ha egy igazi Marvel szuperhős filmmel vennénk egy kalap alá. Utóbbiban az amerikai filmgyártásnak olyan rutinja, detto alapanyaga van, egy kelet-európai újonc nem veheti fel velük a versenyt. Ugyanakkor ez még nem menti fel az alkotókat, hogy egy ilyen felszínes produkciót hozzanak tető alá. Sok olyan aspektusa van ugyanis a Guardians-nak, amelyet más filmekkel kapcsolatban komoly hibaként róhatnánk fel; ebben az esetben viszont még elnézhető kategória.
A fenti megállapítás leginkább a karakterekre igaz, akiket gyakorlatilag egy az egyben plagizáltak a Marvel és DC Univerzumból. Csak annyiban formálva őket a saját képükre, hogy a pereskedést elkerüljék. Minden főhős beazonosítható legalább egy amerikai szuperhős ikonnal, de ez szórakozás szempontjából az átlagnéző számára nem osztana vagy szorozna. Kit érdekel, hogy sokadjára tűnik fel egy láthatatlanná váló bombanő (Alina Lanina) vagy egy szélvészgyors szuperember (Sanjar Madi). De ismerős lehet a sugárzás által emberfeletti képességekre szert tevő izomfickó, párban az őrjöngő kreatúrává alakuló tudósról. Hisz jótól lopni nem szégyen, s az „ami egyszer működött, azon ne változtass” szlogennek is lehetett volna létjogosultsága. Ami viszont a „forgatókönyvet” illeti arra nincs bocsánat. A film alapjában véve is ezer sebből vérzik, de nincs olyan érv, mellyel Sarik Andreasyan író-rendezőt és kompániáját fel lehetne menteni.
Igazából szkriptekről sem lehet beszélni, inkább egymásra hajigált jelentekről, melyeknek esélye sem volt, hogy összeálljanak egy koherens egésszé. Sokszor még azt se tudjuk, hogy napjainkban, a jövőben vagy még a Szovjetunióban járunk-e. Ami ennél is érthetetlenebb, hogy egy ilyen stílusú filmet, – amely semminemű univerzummal nem rendelkezik, – képesek voltak szűk másfél órába belesűríteni. Ha már a zsánerfilmeknél szokásos sémákat követik, mint a konfliktus kidolgozása, eredettörténetek, csapatverbuválás, motivációk bemutatása és a többi elengedhetetlen kellék, akkor muszáj kellő teret, de még inkább időt biztosítani. Ahhoz, hogy a Guardians működőképes mozi lehessen legalább két és fél, de inkább három órás játékidőre lett volna szüksége. Hiába gyermeteg a sztori kellően kibontva és felépítve, a meglévő vizuális elemekkel egy tűrhető mozi kikerekedhetett volna. Ennek hiányában egy látványos, de összefüggéstelen, sablonos történetbe burkolt filmet kaptunk.
A hidegháború idején a szovjet tudósok fel akartak állítani egy szuperkatonákból álló alakulatot. Így született meg a láthatatlanná váló gyévocská, egy villámgyors, Bucky Barnes-ra hajazó pengeművész, az „agyagozó” kőember és a kedvére hatalmas macivá alakuló tudós. A kísérletet aztán felfüggesztették az egyik gonosz tudós elmenekült, miközben egy elektromosságot uraló Bane lett belőle. Utóbbi azután gondolt egyet és néhány évtized után visszatért, hogy uralma alá hajtsa az emberiséget. Ezt persze csak a négyfős ex-alakulat hiúsíthatja meg, így a Shield, akarom mondani Patriot elkezdi összeszedegetni őket, akik szerte a szovjet utódállamokban bérgyilkolnak vagy éppen cirkuszi akrobataként tengetik életüket. Mivel már gyorsan jönni kéne az akciónak, hiszen egy látványfilmről beszélünk, minden motiváció nélkül elfogadják a felkérést és kezdődhet a zúzás.
Ebben az aspektusban ugyanakkor nagyon kellemesen csalódhatunk. A vizualitás, a látványvilág, ha nem is csillagos ötös, de mindenképp piros pontot érdemel. Főleg annak tekintetében, hogy a Védelmezők büdzséje alig több mint 5 millió (!) dollárnak megfelelő rubelt tett ki. Csak összehasonlításképp: a Bosszúállók első részének közel 220 millió dollár volt a költségvetése. Van egy másik szegmense a filmnek, ami, ha nem is túl ötletes, de valamennyire mentette a menthetőt. Hiába voltak ezek a karakterek Marvel/DC klónok, az oroszok azért megpróbálták valamelyest a saját képükre formálni őket. Persze nem matrjoska babaként kell elképzelni őket, de az örmény Hulkból nem örjöngő szörny lett, hanem a nemzeti jelképükkel helyettesítették, s Ler (Sebastian Sisak) sem a fémet, hanem amolyan szegény ember Magnetójaként, a követ manipulálta. Nem olyan hatalmas pozitívumok ezek, de sokat elárul a filmről, ha ezeket is ki lehet emelni.
Mindenestre ez a 89 perc arra elég volt, hogy összedobálják a szuperhős sablonokat és egy sehová sem sorolható klisémasszát készítsenek belőle. Talán az alkotók célja egy saját univerzum felállítása volt. Legalábbis erre utal, hogy már berendelték a Védelmezők második részét, amely ráadásul orosz-kínai koprodukcióban készül. Hogy ez a teljes bukta fényében mennyire jó ötlet, az erősen kérdéses. Már az első epizóddal is gyakorlatilag kaptunk egy minden koherenciát nélkülöző, érdektelen sztorival fűszerezett klisémozit, amely inkább egy fanmade video, mint egy egészében működő film. A Guardians összességében nem több, mint egy nemzeti büszkeség által megkreált vizuális közhelyparádé, ami csak a zsáner legelvakultabb rajongói számára képes kellemes szórakozást nyújtani.
Értékelés: 52/100
IMDb: 3,9
Mafab: N/A
