Féltáv után a Preacher (Preacher, 2016-)

Immár hat hete, hogy a nyáját rendhagyóan terelgető prédikátor feltűnt a képernyőkön. Hiába csak hat epizód futott le, a Preacher (Preacher, 2016-) a pilotja óta nagy utat tett meg. Seth Roganék egy igazán ütős szériát vezettek fel, olyan színészi játékkal és jelenetekkel, amelyeket nem felejtünk el egykönnyen. A nagy kérdés az volt, milyen irányban indul a sorozat, mit is hoznak ki belőle. Ez annál inkább centrális kérdés, mivel egy képregényadaptációról beszélünk, ilyenformán bizonyos szintig meg van kötve az alkotók keze. Ezt azonban a Rogan-Goldberg showrunner duó igazán ötletesen küszöbölte ki, a sorozatot inkább egyfajta prequel-ként kezdte futtatni semmint a Preacher comic adaptációjaként.

A Preacher kétségkívül legnagyobb érdeme, hogy nem kíván megfelelni senkinek és semminek. Annyira brutális és szókimondó amennyire akar, nem érdeklik a határok, ugyanakkor nem is feszíti túl a húrt.

Garth Ennis képregénye ugyanis nem sokat foglalkozik az annville-i történésekkel. Megelégszik annyival, hogy Jesse Custer (Dominic Cooper) a texasi kisváros lelkésze, ott megszállja Genezis, egy szeráf és egy démon, Istennél is erősebb szeretetgyereke és persze össze is jön a fantasztikus trió. Ezzel szemben a Preacher egy olyan szériának tűnik, amely egy kisváros mindennapi dolgaira épít, középpontba állítva Custer tiszteletest és 4-5 komolyabb mellékszereplőt. Legalábbis néhány epizódon keresztül abszolút ilyen atmoszféra hatja át. Már tűkön ültem hogyan és mikor indulnak már útnak és hagyják maguk mögött ezt a porfészket és pörög fel a sorozat. Aztán lassan be kellett látnom, hogy ha egy tízrészes széria ezt a vonalat kívánja követni már mindenképp el kellett volna indulnia egy hasonló irányba. Ennek ellenére egy cseppnyi csalódást sem éreztem. A Preacher olyannyira kilóra megvett, hogy beláttam, nem is kell hatalmas cselekmény ahhoz, hogy egy kimagasló nívójú sorozatként írjam be a heti dátumát a naptáramba.

Színészi játék

Ha a széria szorosan követné az alapanyagot, az erőszaknál csak a fantáziadús káromkodások tobzódnának jobban, ami nem nem állna jól a szereplőknek. (Mielőtt még bárkit elijesztene, hogy a füzetet a kezébe vegye, nem egy perverz, igénytelen, csak bunkók számára szórakoztató matériáról beszélünk.) A másik komoly pozitívuma mindenképp a karakterekben rejlik, ami gyakorlatilag egymaga elvinné a hátán a szériát. Dominic Cooper (Warcraft, 2016) a címszerepben nemcsak hatalmas alakítást nyújt, de továbbra is kiaknázza a karakterben lévő minden lehetőséget. Minden egyes mozzanata hiteles, mintha a sorozatból formálták volna meg a képregény főhősét. Kezdetben nagyon ódzkodtam tőle, ahogy azt már a pilotkritában is kiemeltem, Cooper távolról sem tartozik a lieblingjeim közé, de ezután egész más kép alakult ki róla.

A „szentháromság” másik tagja Cassidy (Joseph Gilgun), talán még rajta is túlnő. A megrögzött piás, ír vámpír szép lassan a sorozat kedvencévé vált. Minden egyes részben vannak olyan jelenetei, amelyek hosszútávon belégnek az emberek memóriájába. Gyorsan kialakuló szoros, ragaszkodó barátsága Custerrel a Preacher egyik legjobb, s groteszk módon legszerethetőbb szegmense. Folyamatos harca a Genezisre, ergo barátjára vadászó angyalokkal, olykor az epizódok fénypontjai. Hiába sikerültek néhol kissé brutálisra, nem lehet túl komolyan venni, ugyanakkor furcsamód egyfajta érzelmet is tükröz.

A kezdetben komoly csalódást okozó Ruth Negga (Z világháború, 2013), Custer egykori szerelme és társa is „felszálló ágba” indult.  Habár a karaktere kezd egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapni,  továbbra is kicsit sótlan. Gyakorlatilag annyi a funkciója, hogy folyamatosan nyaggatja Jesset, hogy lépjenek már le és álljanak bosszút egy korábbi sérelmük miatt. Ugyanakkor erre a szálra végre egy-két flashback és monológ is utal. Mindenesetre Tulipnak is vannak jó momentumai, leginkább a Cassidyvel közös jelenetek.

Cselekmény

Ami talán kicsit ront az összképen azok a túlságosan random dolgok. Hiába akarja a sorozat „elmagyarázni” egy-egy epizód miről is szól, kinek hol van a helye, mi a funkciója olykor elveszünk a sűrűben. A néhány rész genezisében feltűnő vadnyugati nyugdíjas cowboy is komoly homály. Itt már igazán érezni a prequel-szagot. !SPOILER! Ennisék próbálják bemutatni a Gyilkosok Szentjét, akit majd Custerre uszítanak, de nagyon erőltetett, túlságosan kirí a sorozat cselekményéből. !SPOILER!  Ez alapvetően nem túl lendületes, kevés komoly fordulatot vagy akciót tartalmaz, a történetet is elég lassan viszi előre. A tempó leginkább két ponton indul el misztikusabb irányba.

A harmadik epizód körül Custer végleg tisztába kerül a Genezistől örökölt képességével, egy szóval képes bárkit bármire rávenni, legyen az féllábon ugrálás vagy épp saját szívének kitépése. Hiába próbálja a jó ügy érdekében használni, érezni lehet, hogy nem lesz jó vége, s kisebb megalománia is úrrá lesz rajta. Már nem is az a „tököm ki van az egésszel” lelkész, igazi templomot és gyülekezetet akar „építeni”.

Fiore-val (Tom Brooke) és DeBlanc-al (Anatol Yusef)) való találkozása a hatodik részben újabb fordulópontot jelent. A két alsóbb rendű angyal, akik szintén hatalmas figurák, folyamatosan ott mászkáltak már Annville-ben és próbálták elfogni a Custerbe költözött Genezist, azonban főleg Cassidy-nek köszönhetően általában hullaként végezték. Már tűkön ültünk, mikor találkoznak és világosítják már kissé eszétvesztett prédikátorunkat. Erre is egészen a legutóbbi, hatodik részig kellett várni, persze nem azt kapták, amit vártak. Ennisék persze ezt a ziccert sem hagyhatták ki, belecsempésztek egy olyan harcot egy feltűnő szeráffal, amibe még Tarantino is belepirulna.

Összefoglalás

A Preacher idáig azt hozta, talán túl is szárnyalta, amit vártunk tőle. Egy kicsit furcsállottam, hogy prequel – sorozatot készítettek belőle, ergo kissé alávágva a képregénynek, de néhány szempontból még szerencsés is. Nem véletlen, hogy az AMC bejelentette igényét egy következő évadra, amit ráadásul megfejeltek további három epizóddal. A Preacher minden egyes mozzanatában érezni lehet, hogy nem kötötték meg az alkotók kezét, szabadjára engedhették olykor kissé beteg fantáziájukat (nem véletlen, hogy az HBO visszadobta), mégis könnyen fogyasztható túlzásoktól mentes széria került ki a kezeik körül.  Összességében pedig eddig egy iszonyatosan stílusos, dögös és egyben nagyképű sorozat, melynek a hetedik epizódját folyamatosan óránkat nézegetve várjuk.