Fifty Cheap Shades of Vampire – Éjsötét szerető könyvkritika

Ha egy borítón a Fekete Tőr Testvériség, illetve az Éjsötét szerető fő-és alcímet látjuk díszelegni, naiv fantasy-rajongóként azt remélnénk, hogy valami igazán korszakalkotóan izgalmasat kapunk. Sajnos azonban Jessica Rowley Ward regényével alaposan melléfogunk. Hiába a figyelemfelkeltő cím és a könyv elején mellékelt kisokos, amely egy egyedi vámpírmitológia és egy igényesen megírt urban fantasy ígéretét hordozza. Ehelyett azonban nem kapunk mást, mint egy esetlen Sötét ötven árnyalata-utánzatot, amelyben a korbács és egyéb játékszerek helyett a vérszívás pezsdíti fel a hálószobai életet.

Az első egy-két fejezet még meg is ragadja a figyelmünket. Adott egy valóban sötét, misztikus figura, akiről azonban hamar kiderül, hogy a riasztó külső ellenére nem egyszerű gyilkológép, hanem érző szívű férfi. Emellett adott egy munkájába temetkező, nulla szerelmi élettel rendelkező lány, aki hamarosan kénytelen szembe nézni a saját Átváltozásával. Első és egyetlen menő, elismerésre méltó cselekedete a történet során, amikor még fejletlen emberként, gázspray nélkül is sikeresen lezúzza az őt megtámadó, tesztoszteron-túltengésben szenvedő srácot. Innentől kezdve azonban a fő szál fájdalmasan kiszámítható és unalmas.

Értem én, hogy A tűz és jég dala saga óta nagy divat szexjelenetekkel telezsúfolni a fantasy-regényeket. Csakhogy amíg Martin naturalista leírásai tökéletesen megállják a helyüket, és pluszban ráerősítenek a középkori mintára alapuló világ kegyetlenségére, addig Ward egyszerűen csak a szingli nők pénztárcájához vezető utat igyekezett megtalálni. Ráadásul nem is fektetett túlságosan sok energiát a dologba. Ha már mindenképpen erotikus fantasy; a férfi és női főhős megélhetne együtt néhány adrenalin-felturbózó kalandot, amelynek következményeként fellángol közöttük a szenvedély. Wrath és Beth azonban úgy jutnak el az ágyig, hogy (minden túlzás nélkül) egy kumma szót nem váltottak még előtte egymással. Ez a szituáció nem csak röhejes, de eléggé hiteltelenné tesz minden folytatást azon kívül, hogy a férfi lelép, mint aki jól végezte a dolgát. Na jó, egye fene, mivel nem szőrös szívű, csak azután lép le, hogy átsegítette Beth-t az Átváltozáson. A szerelem és szex témát kifejezetten nehéz nem elcsépelten megközelíteni, Wardnak pedig nyilvánvalóan beletörött a bicskája.

A szexjelenetek és fantáziák mellett pedig elsikkadnak az olyan fő mozzanatok, amik érdekessé tehetnék a cselekményt. A fő konfliktust, vagyis az alantasokkal, a vámpírok esküdt ellenségeivel való leszámolást az írónő teljesen összecsapja és lerendezi két-három oldalban. Az ehhez gyújtópontul szolgáló félreértés pedig annyira mesterségesre sikerült, hogy szinte érződik rajta az izzadtságszag.

Szerencsére a férfi karakterek kidolgozásában van annyi fantázia, hogy a zsarut és a Testvériség tagjait legalább egy kicsit megkedveljük, együtt érezzünk velük és legalább néha hangosan felröhögjünk egy-egy megnyilvánulásuk során. És legalább az alantasok szó szerint lélek nélküli gonoszsága miatt is többször végigfut a hátunkon a hideg. Sajnos pont a főszereplőről, Bethről nem mondható el, hogy a legenyhébb érzelmet is kiváltaná az olvasóból. Az Éjsötét szerető az n+1-edik olyan könyv, ahol a teljesen üres és semmilyen női főhősről akarja görcsösen bebizonyítani az író, hogy valójában mennyire különleges. Miért is? Mert csak. Rosszabb esetben: hát azért, mert szép arca és bomba alakja van. Ez még egy filmben is igencsak gyengécske érv, pedig ott állandóan a szemünk előtt van az előnyös genetikai állománnyal megáldott hölgyemény és lovagja. Egy könyvben pedig még inkább nettó giccses hazugság, hogy egy ilyen felszínes viszonyból örök szerelem lehet.

Az Éjsötét szerető tehát sajnos nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Hiába jó az alapötlet, az olcsó kivitelezés nem győzött meg arról, hogy van még potenciál a vámpíros tematikában.