Éva Bécsi 
A Disenchantment úgy figurázza ki a fantasy műfaját, hogy közben egy saját eredeti sztorit is elmesél. Kattintás után nemcsak kritikát olvashattok, de néhány érdekes infót is elárulok róla.
A sorozat egyik alkotójának neve ismerős lehet a szarkasztikus animációs sorozatok kedvelőinek. Matt Groening a felelős az olyan klasszikusokért, mint A Simpson család és a Futurama. A Disenchantmenten is jól észlelhető, hogy ez szintén az ő keze munkája, és ezt nem csak a rajzok sajátos stílusára értem.
A Netflixen megtalálható sorozatnak szinte minden jelenetéből árad a fanyar és keserű világnézet, illetve úgy keveri a humort a drámával, ahogy azt csak Groening tudja.
A középkori fantasy-kat kifigurázó animáció mégis több szempontból eltér társaitól. Társai alatt a társadalomkritikával bíró animációs sorozatokat értem. Ezeknek az alap felépítése az, hogy egy családon keresztül tekintünk be abba a fura világba, amely görbe tükröt állít a valóságunk elé. A fő karakterek: egy retardált apa, egy irgalmatlanul szexis anyuka, egy cinikus fura lény, és egy kötelező gyerek. Bár a karaktertípusok ebben a sorozatban is megtalálhatóak, a szokásos történetmesélést úgy hagyták el, ahogy a Futuramában is. Egy család hétköznapi élete helyett egy furcsa és varázslatos világba tekinthetünk be, ahol persze semmi sem olyan, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, illetve pont hogy minden inkább a vártaknak egyfajta kifacsart morbid módján jelenik meg.
Az első rész címe az, hogy „Egy hercegnő, egy manó és egy démon besétál egy bárba”. Már ez is sokat elárul a sorozatról, mert lényegében tényleg ez történik. A durván alkesz hercegnőt az enyhén retardált apja, a király diplomáciai okokból egy gyökér herceghez akarja adni, de közbeszól az élet. Illetve nem is az élet, hanem egy Luci nevű démon, meg egy Manóó nevű manó. Innentől pedig a különböző kalandok, amiknek általában egy komoly piálás a kezdete, egymást követik, amikből egész szövevényes történet bontakozik ki.
Így, bár ez a sorozat is az ilyen animációkban megszokott karaktertípusokkal dolgozik, mégis teljesen egyedi és új látásmódot ad. A saját sztorijuk elmesélése közben annyi fantasy-nak szólnak be, amennyinek csak tudnak, illetve visszaköszön benne még néhány ismerős arc is. Ezekhez viszont az apróságokra kell figyelni.
Ám nem csak a háttér az, amire megéri odafigyelni, mert bizony a párbeszédek és még maga a történet is rejt magában olyan poénokat, amelyek csak akkor esnek le, ha éppen nem máshol járt az agyunk. Ugyanis a fanyar önreflektáló viccek és a háttérben megbújó társadalom- és valláskritika csak szőrmentén vannak jelen. Ezt egyébként ne is vegyük rossz néven, mert pont ettől jók ezek a poénok. Nem izzadtságszagúak és kellően mellbevágóak, de ahogyan mondtam, csak akkor, ha képben vagyunk.
Ahogy azt a bevezetőben is ígértem, ezek közül az apróságok közül le is lövök nektek néhányat, de nem mindet, hogy ti is felfedezhessetek benne párat. Ezek közül egyébként, ha van kedvetek hozzá, a saját kedvenceiteket hozzászólás formájában meg is oszthatjátok velünk.
Az ilyen kis poénok közül a legnyilvánvalóbb, amit egyébként már a sorozat előzetesében is lelőnek, az a kardokból álló trón, ami egyértelmű utalás a Trónok harcára. Egy másik ilyen úgynevezett Easter Egg a pestises hullákat szállító kocsi, ami a Gyalog Galoppra való kikacsintás. Ezeken kívül még egy ilyenről rántom le a leplet, bár a sorozat megjelenése után nem sokkal már ez is elég nagy népszerűségnek örvendett a neten. Ez a gag az alkotók egy másik sorozatát emelte be az univerzumokba, mégpedig a Futuramát, de csak egy képkocka erejéig.
A többi apró poén felfedezését rátok hagyom. Arra viszont ismét felhívom a figyelmet, hogy meglehetősen szemfülesnek kell lenni az észrevételeikhez.
Mivel a bevezetőben nemcsak az eldugott poénokat ígértem be nektek, hanem azt is, hogy érdekes infókat kaptok a sorozatról, nem akarom meghazudtolni magam.
Groening egyik legelső karaktere volt a Manóó nevű manó, és ez a rajz alapozta meg az arcokra jellemző stílusát. Még szintén Manóóhoz kapcsolódik, hogy a barkó azért került a fejére, hogy ne tévesszék össze egy gyerekkel. Ez egyébként visszatérő poén is a sorozatban, sőt az egyik részben szinte végig babaként bánnak Manóóval, illetve még szintén a kis zöld lénynél maradva, az öltözködését sem árt ha megfigyelitek, ugyanis az sem véletlenül lett olyan színű, amilyen.
Az érdekességeken túl pedig még olyan hasznos infóval is tudok nektek szolgálni, miszerint a Netflix egyből két évadot rendelt meg a sorozatból, így a következő 10 részt 2019-ben várhatjuk. Ehhez még azt is hozzátenném, hogy az utolsó rész után érdemes kivárni a stáblista végét!
Visszatérve arra, hogy milyen is maga a Disenchantment, röviden ugyanúgy tudom jellemezni, ahogy azt az alkotója is tette. Olyan, mintha a Trónok harca találkozna a Futuramával. Így akinek hiányzik egy érzelmekkel teli és obszcén módon vicces animációs sorozat, ami folyton a fantasy műfaj hülyeségein poénkodik, annak muszáj ezt megnéznie.
