Halálos iramban 7 (Furious 7, 2015) – hétkerekes száguldás

Nem sok filmmel fordul elő, hogy hat folytatást is megér, hovatovább egyre sikeresebb és egyre nagyobb bevételt termel. A Fast & Furious franchise ezen szűk elitbe tartozik, a hetedik része pedig az eddigi előrejelzések alapján csillagászati összegeket sejtet, hiszen minden idők kilencedik (143,6 millió dollár)  legsikeresebb nyitóhétvégéjét produkálta.

A Furious Seven (Halálos iramban 7, 2015) hátrahagyta az első négy rész jellemzőit, és hangulatában, sebességében a  kvázi profilt váltott utóbbi két részt viszi tovább, rátéve néhány lapáttal. Előzetesen kétségek merülhettek fel, hiszen a sorozat specialistája, Justin Lin  (Annapolis, 2006) átadta a stafétát a horror-guru James Wan-nak (Insidious,2010; Saw,2004), akinek nincs túl sok tapasztalata akciófilmek terén és hiába esik néhol barokkos túlzásokba, olyan profizmussal vezényelte le a filmet, hogy John Woo (Face/Off, 1997) is csak csettinthetne. Persze határtalan fantáziára nem volt szükség, a szereplők adva voltak, nem kellett óriási casting, további ötletről pedig Justin Lin gondoskodott a hatodik epizód Cliffhangerével. Ezt Wan-ék összegyúrták egy vezérfonallal, amit sztoriként próbáltak tálalni és Jason Statham (The Transporter, 2002; The Expendables, 2010), egyszemélyes hadseregként ezekbe ugra-bugrál be, hogy megkeserítse hőseink életét. Habár ez inkább csak egy vékony narratíva semmint valódi történet, gyakorlatilag ez is szélsebesen kapkod egyik helyről a másikra. Egy Fast and Furious film ugyanakkor nem szólhat csupán egy vérbosszúról, kell valami globális is bele. Jelen esetben újra a világ megmentése a cél, amit persze az FBI és mindenféle szupertitkos, elit ügynökség sem tud megoldani, így Dominic Torettora (Vin Diesel) és kompániájára vár a feladat, hogy tegyen valamit az ügy érdekében. Egy szuperhacker kütyüjét kell megszerezni, amivel a világon bárkit meg lehet találni egy pillanat alatt. Az aszfaltbetyárok csapata természetesen azon nyomban rááll, hiszen ha ez sikerül, jussukként eljuthatnak Statham-hez és leszámolhatnak vele. Itt kezdi el vakarni el először a néző a fejét. Ha a rosszfiú folyamatosan rájuk vadászik, miért akarják annyira megtalálni, hisz folyamatosan házhoz jön. Na mindegy, legyintsünk erre, hisz nem egy művészfilmért jöttünk a moziba. Valami hasonlót gondolhatott a rendező is, hiszen a részletek helyett inkább elkezdte kíméletlenül szaggatni a vásznat. Elővette az eddigi epizódok leghihetetlenebb jeleneteit, megtoldotta még néhány mutatvánnyal, mindezt négyzetre emelte és készített egy szuperhős-filmet, amiben minden szereplő egy X-Men-ből kiszabadult Wolverine.

Habár a film ismétli elődjeit sokszor olyan örült látványorgiát kapunk, amiket a franchise eddigi egyetlen része sem „engedhetett meg magának”. A vagány verdákat természetesen ezúttal is törik-zúzzák, a CGI-ben fürdő látványosabbnál látványosabb jelenetek, képtelen mutatványok folyamatosan, mintegy rálicitálnak egymásra, így kevésbé kell azon töprengeni, hogy mi-miért történik. Hiába omlik össze fél Los Angeles és okoznak hasonló természeti katasztrófákat az Arab Emírségekben, nem Michael Bay (Transformers, 2007) – szerű „igényességgel” tálalják az alkotók.

A 138 perces filmet gyakorlatilag a folyamatos akcióval ki is töltik, a néhány drámai elem fölött, mint az újra fellángoló szerelem, eltitkolt terhesség, könnyes búcsú, elsiklik a figyelem. A szereplőgárda sem a legalkalmasabb a sokatmondó monológok vagy mély mondanivaló megvalósítására. Bántóan egysíkúak, egydimenziósak, de ezért szeretjük őket. Jottányit sem változtak, de a sorozat már régóta nyíltan szembemegy a karakterfelépítéssel, így a hátuk mögött lévő tapasztalattal hozzák is a filmet. Vin Diesel (Riddick, 2013; A Man Apart, 2003) komolynak szánt beszólásain, családcentrikus magatartásán már csak nevetni lehet, de vezetni még mindig piszok jól tud. Tyrese „mókamester” Gibson (Death Race, 2008) és Ludacris (Max Payne, 2008) páros újra nyomja az erőltetett poénokat, Dwayne Johnson (Pain & Gain, 2013) faék szerepébe sem csempésztek változást. Habár Statham úgy üti ki fél perc alatt kedvenc kősziklánkat, hogy egyből az intenzíven köt ki. Talán a mellékszereplőként feltűnő Kurt Russelben (Tango & cash, 1989) fedezhető fel valamilyen szintű komplexitás.

A Furious Seven kissé bugyuta de kemény, ízig-vérig popcorn mozi, ahol, a „bevált dolgon ne változtass” elv adta magát és nem is kellett csalódni. Nem szabad tőle semmi különlegeset, mélyenszántót várni. Az ember leül és egy igazi tesztoszteronbombát kap, a szórakozás pedig nem csak az akciófilm-fanok számára garantált. Egyszerűen túl kell lépni azon a tényen, hogy a jó részének távolról sincs köze a realitáshoz. A látványos kézitusák és eszement autósmutatványok mellett ugyanakkor megható és igen ízléses formában vesznek metaforikus búcsút a forgatás ideje alatt életét vesztő Paul Walkertől. Ezért a megoldásért mindenképpen jár a taps az alkotóknak, így lehet egy kőkemény akciófilm egyben őszinte tribut is.

Értékelés: 85/100

IMDb: 8.0

Mafab: 79 %