Az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg Háy János – Kik vagytok ti? című esszékötete, amelyben napjaink egyik legkedveltebb írója sorra veszi a magyar irodalom klasszikus, kanonizált szerzőit. Túl azon, hogy azt feszegeti, kik is azok a szerzők, akiknek művein és bemagolt életrajzi adatain generációk nőttek és nőnek fel, feltesz egyéb, mindenkor aktuális kérdéseket is nekik: miért vagytok ti a kánonban?
A Kik vagytok ti? mint oktatási segédlet
A könyvet áprilisban, a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Budai Díjjal tüntették ki. Az elismerést azon szerzőknek ítélik oda minden évben, akiknek műve az oktatást leginkább segítő, támogató, valamint tartalmában és külsejében egyaránt kiemelkedik. A könyv amellett, hogy – a Háy János által megfestett borítókhoz hűen – igazi csemege azok számára, akiknek a könyvek külseje is döntő jelentőségű az olvasáskor, ráadásként valóban hasznos adalék lehet az iskolapadban ülő diákok tanulmányaihoz. Látva ugyanis a magyar diákok olvasási kompetenciájának romlását, illetve azt, milyen mértékben beszélnek el egymás mellett az irodalomoktatás konzervatív/ténytanító/frontális és liberális/konstruktivista/pragmatikus képviselői, jogosan merül fel szülőkben, diákokban és tanárokban egyaránt a kérdés: van-e értelme olyan szerzőket tanítani, akik meglehet, az irodalomtörténet legnagyobbjai, úgy, hogy ezzel gyakorlatilag az irodalom szimbolikus jelentőségét, szépségét, értelmét és szeretetét nem sikerül átörökítenünk a jövő generációi számára?
Mindazonáltal, hogy Háy János kötete nem ezt a kérdést teszi tárgyául, az a mód, ahogy megközelíti a szerzőket, nagyon is alkalmas lehet arra, hogy a klasszikus értelemben vett irodalomoktatás mellett megjelenjen modern stílusa, közvetlen hangneme és kritikai/elemző nézőpontja miatt. Az újmédia korában szocializálódó generációk számára ugyanis a tekintély tisztelete korántsem olyan adekvát, mint volt az évtizedekkel ezelőtt. Pontosabban: ha a tanár azt állítja egy szerzőről vagy annak művéről, hogy az szép, az értékes, az jó, azt tanulni kell, ma egy diák sokkal kevésbé hajlamos ezt kritikátlanul elfogadni, kiváltképp, ha azt olvasva az a benyomása támad, hogy a történet untatja, a szereplőkkel nem tud azonosulni, a szövegeket pedig ne adj’ Isten, nem is érti.
Mire gondolt a szerző?
Háy János azt a befogadáselmélet szempontjából népszerű, sőt tényszerű vélekedést rúgja fel, hogy az irodalmi (élet)művek olvasásakor figyelmen kívül kell hagyni a szerző magánéletét, szociális hátterét, privát élettörténeti tapasztalatait s egyébként mindennemű szándékát a mű megírásakor. Más szóval: nem az olvasóban létrejövő, lehetséges értelmezésekről beszél, nem interpretációkkal foglalkozik, hanem azt sugallja írásaival, hogy azokat a szerzőket, akik gyakran tényleg végigkísérik az ember életét, egyszerűen lehetetlen saját személyiségüktől, szubjektumuktól függetlenül vizsgálni. Részint azért, mert ezek az élettörténeti események végső soron formálják és hatással vannak a művekre, részint pedig azért – és ez a fontosabb –, mert az életrajzok szintén a tananyagok részét képezik. S ebben alighanem, igaza is van. (Gyakran gondolok arra, hogy míg szűk családi köröm születési adatait is milyen nehezemre esik megjegyezni, addig József Attila életéről már-már zavarba ejtően sokat tudok.)
Hogy ezt az ellentmondást feloldjuk, valóban alkalmas a Háy János által alkalmazott szemlélet. Háy ugyanis a kötetben kíméletlenül szemléli ezeket a szerzőket (többnyire naplókon keresztül), és bátran mutat rá irodalmi, illetve jellembéli gyengeségeikre is akár. Ebben pedig nincs szemernyi rossz szándék sem. Mindössze annyit szeretne, hogy ezeket, az irodalomoktatás hagyománya által már-már glóriával fejük felett ragyogó szentekként tisztelt írókat és költőket ne kritikátlanul, és ne azért szeressük, mert szeretni szokás őket, hanem azért mert értékes műveket alkottak a rossz tulajdonságaik, emberi hibáik mellett, vagy éppen azok miatt. Háy nem akarja megfosztani őket glóriájuktól, mindössze letakarja azokat, hogy fényük ne vakíthasson el minket.
A vakító fény nélkül pedig egészen jól látszanak a gyengeségek, a mesterkélt tollvonások, a gőgös pózok és kicsinyes önhittségek. A könyv rámutat példaként, hogy Móricz Zsigmond paraszti mivolta nem volt egyéb, mint egy jól mutató, de hamis eredettörténet. Hogy Kosztolányi Dezső annyit lubickolt a sekélyes vízben, a jól csengő szavak mámorában, hogy írásai nem csupán nélkülözik az igazi „létélményt”, de gyakran tele vannak logikai bukfencekkel is. Hogy József Attila megrögzötten, kétségbeesetten ragaszkodott a szegény, senki által nem szeretett, éhező művész pózához. Vagy például az is, hogy Petőfi Sándor annyira eszményi volt, s minden oldalról kisajátítható, a tökéletes nemzeti költő, a nép hangja, hogy ilyen nem is létezhetett. Karakterét valójában Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály találta ki egy borozóban iszogatva. Petőfi mindenhová illősége, minden narratívába beilleszthetősége, dallamos egyszerűsége voltaképp nem volt más, mint a magyar médiatörténet első és azóta is legsikeresebb médiahackje – írja humorosan Háy.
Összességében
Aki ismeri Háy János írásait, az tudja, milyen remek humorral képes tálalni a dolgokat. Így van ez a Kik vagytok ti? esetében is. Háy kiválóan egyensúlyoz a tudományos, a szépirodalmi és a köznapi stílus határán. Esszéi úgy érthetőek és humorosak, hogy nem megy az elemzés mélységének a rovására, és helyenként megenged magának rövid, humoreszk jellegű jeleneteket is, amelyben vagy alternatív történeteken keresztül szemlélteti egy-egy szerző jelentőségét, vagy éppen a diákok kötelező irodalmakkal való ambivalens viszonyát mutatja be.
Háy János könyve akkor szolgálhatja a leginkább az irodalomoktatás ügyét, ha kiegészítőként használják az egyes szerzők életművéhez. Ha irodalomtanár volnék, biztosan felolvasnám például a Kosztolányiról vagy József Attiláról szóló részeket középiskolásoknak azután, hogy megismertük az írók életét, életművét. Hiszen a fentiek mellett legfontosabb és leghasznosabb tulajdonsága, hogy nem fogadja el a berögzült kategóriákat. Álláspont kialakítására késztet, megkérdőjelez, kritizál, s mindezt a legnagyobb szeretettel. Ha valamire, hát erre szükség van ahhoz, hogy az irodalomoktatás kérdésének két legfontosabb szereplője – diák és tanár – között termékeny párbeszéd alakuljon ki.
1 thought on “Glória nélkül szeretni – Háy János – Kik vagytok ti?”