Blackphoenix 
Szombat délután ismét átléptem kicsiny törzshelyünk ─ egy lipótvárosi teaház ─ küszöbét. Újabb hónap telt el, vagyis itt az ideje egy újabb eszmecserének, ezúttal Anthony Burgess Gépnarancsáról. A könyvbarátok összeölelkeznek, közös erővel olvasókör- formát kölcsönzünk a berendezésnek, majd beletemetkezünk az itallapba. Miután a teát is sikerült kiválasztanunk, lassanként átirányítjuk becses figyelmünket a Gépnarancsra, és kezdetét veszi a mi rituális mikro-kulturális programunk.
Azok kedvéért, akik nem olvasták volna a könyvet, egy gyors összefoglalás. Történetünk főhőse Alex, akinek kedvenc elfoglaltsága az, hogy a bandájával (tör-)zúz az éjszakában, verekszik, nőket erőszakol és „horrorsó” bakancsával tipor keresztül minden létező törvényen. Ám egyik kalandja során arra eszmél, hogy a haverjai (vagyis „drúgjai”) csőbe húzták őt. Alex pillanatokon belül börtönbe kerül, ahol egy új eljárás kísérleti alanya lesz. A kéthetes program látszólag valóban megreformálja a fiút; nem képes többé erőszakot elkövetni. Ám hamar kiderül, hogy a módszernek komoly hátulütői is vannak…
Az én generációm nagy része az orosz nyelvtudásra már kuriózumként tekint, így a drúg, gláz, galava, szmehál, szlúsál, málenkij, króv és hasonló kifejezéseket olvasva azon töprengtünk, mégis mi ez a sci-fi-be illő szleng, amit a tinédszerek (vagyis naccatok) beszélnek. Egy-két fejezet után azonban a nyelvezet megnyílt az olvasó előtt, és az értetlenség miatti frusztráció részemről átcsapott lelkesedésbe, ahogy fejben lassanként bővítgettem a naccat-magyar szótáramat.
Az orosz nyelv, amely a Gépnarancs nyelvezetét átszőtte, csupán a jéghegy csúcsa volt. Felmerült a kérdés, hogy tekinthetjük-e Alexet pszichopatának; leendő pszichológus barátném véleménye szerint nem. Hogy miért, azt nem fejtem ki, mert durva spoiler lenne azok számára, akik még nem olvasták a könyvet. A szabad akarat kérdéséről viszont igen csak szerteágazó beszélgetést, és vitát sikerült folytatnunk. A témát Alex szempontjából kezdtük vizsgálni, aki ─ a gyorsabb szabadulás reményében ─ önként egyezett bele a rajta végzett kísérletbe, amellyel azonban elvették a szabad akaratát. Dupla csavar. Aztán akadt fordított vélemény is, mely szerint valójában az Alexhez hasonló életstílust folytató emberek korlátozzák mások szabad akaratát, hiszen nem sokan sétálnának végig szívesen éjszaka egy veszélyesebb környéken, ehelyett inkább bezárkóznak az otthonaikba. Innen aztán folytattuk az asszociációt a vadasparkokra, ahová az ember bemehet autóval, és része lehet abban a feledhetetlen élményben, hogy zsiráfok nyalogatják az ablakát. Egészen addig, amíg ő jár az állatok birodalmában, ő a fogoly, ám amint eltávolodik tőlük és hazaindul, ismét úgy látja, hogy az állatok vannak bezárva.
Hogy még messzebbre kalandozzunk a történettől (akinek sikerült felkeltenem a kíváncsiságát, úgyis elolvassa a Gépnarancsot), álljon itt hagyományos találkozóvégi „versikénk”, amelyet mindig az aktuális könyvből kiválasztott, random mondatok egymáshoz illesztésével szoktunk megalkotni.
„Még egy film, és végeztünk is.
Eridj innen!
Nem azért szültek erre a Földre, hogy Istennel találkozzunk.
A jó öreg Bóg maga forgatna és forgatna egy vónnüj grjáznüj narancsot a gigantikus rukái közt.
Így van ─ mondta hernyóként vonagló szemöldökkel meredve rám.
Épphogy megcsikiztem az ujjait a biritvával, ő meg csak állt és nézte a málenkij króvcseppeket, amint kivirultak a lámpafényben.
És visszamegyek a kedvesemhez, kedvesemhez, ha elhagysz kedvesem (By Alex)”
Posztmodern költeményünk végén egy kis tisztelettel adóztunk a zenének is, amely egyébként Alex kedvenc művészeti ága. Szó esett ezen kívül a Gépnarancs filmváltozatáról is. Még nem láttam, így egyelőre nem tudok róla nyilatkozni. De hamarosan pótlom ezt a hiányosságot, és jelentkezem a róla szóló kritikával.
