Hajógyári Sound – egy hét a 25. Sziget fesztiválon

Mindig is nagy Sziget rajongó voltam, ez volt az a hét, amit minden évben mindennél jobban vártam, ezért is esik nehezemre ezt a cikket, beszámolót megírni. Emlékszem, amikor 14 éves fejjel először mentem ki a fesztiválra és egy új, varázslatos világ tárult elém, minden koszt, szagot és részegen elém hulló embert beleértve.

Ennek a Sziget fesztiválnak akár egy sírkövet is állíthatnánk a K-híd előtt, mert az ideit inkább nevezném Balaton Sound-nak, mint annak a fesztiválnak, ami előtt úgy számláltam a napokat, mint ahogy a kisgyerekek nyitogatják az adventi naptárt karácsony előtt.
Idén már alapból ott hibádzott a dolog, hogy a fellépők egy iciri-piciri százaléka érdekelt csak, régebben meg úgy kellett szét szakadnom a sok ütközés miatt. Ezt mondjuk betudtam annak, hogy tudom, a zenei ízlésem valóban nem hozna teltházas napokat, és a szervezők egyértelműen a bevételt veszik első szempontként és nem azt, hogy megmaradjon a Sziget régi szelleme néhány tényleges zenésszel, akik játszanak is hangszereken.
Senki ne értsen félre, semmi bajom az elektronikus zenével, sőt, viszont amikor a harmadik este hallgattam meg ugyanazt a szettet és az utolsó nap a nagy End Show is ugyanazokat számokat nyomta le, csak éppen tűzzel, konfettikkel és tűzijátékkal, mint előtte minden este valamelyik másik DJ, megfordult a fejemben, hogy ezt egy húszasért DJ Pityu is megcsinálta volna Kukutyinból egy-egy BB pezsgőt rázva a nagyszínpadon. Ennyi a véleményem a Dimitri Vegas & Like Mike duóról. Lehet, hogy inkább azokat a zenekarokat kéne kipróbálni, akiknek a számait játszották a The Chainsmokers-szel két nap különbséggel.

Persze azért voltak jó koncertek is, vagy akár azt is mondhatnám, hogy koncertek is. A kanadai Billy Talent kellőképpen megalapozta a hangulatot az első napon, hogy később Pink egy parádés nyitóestet produkálhasson. Nekem ez volt az első Pink koncertem, és nem is vagyok egy óriási rajongó, de arra nem számítottam, hogy ennyire közvetlen és magával ragadó lesz a hölgyemény. Energikusan előadta a legnagyobb slágereket és két szám között tündérien elbeszélgetett a közönséggel, szelfizett velük, lement összeszedni egy rózsacsokrot és a koncert végén felettünk repkedett, mint valami punkrock angyalka. Erről beszélek, amikor régi Szigetes koncertekről beszélek. Nem kell ide tűzijáték és isten tudja mi, hanem tisztességes előadók.

A nagyszínpad innentől fogva már csak egy olyan estét tartalmazott, amikor zenekar volta  színpadon főműsoridőben, de a Kasabiannál sikerült úgy elcseszni a hangzást, hogy még az első sorokban is kifejezetten halk volt a koncert – kicsit deja vu érzés volt a tavalyi Muse koncertet idézve -, de a srácok így is fergeteg koncertet produkáltak. Nem mellesleg megtöltötték a nagyszínpad előtti teret. Akkor most van igény indie rockra, vagy nincs?

Talán a második nap volt a legélvezhetőbb a nagyszínpad előtt, amikor a két brit zongoristafiú nyitotta a napot. Először Jamie Cullum  olvadt le a színpadról, majd a kicsit romantikusabb Tom Odell izzadt bele öltönyébe és próbálta előadni, hogy egy zongora mögött is lehet az ember rocksztár. Ahhoz képest, hogy pokoli meleg volt szép kis tömeg gyűlt össze mindkét koncertre, ami csak nőtt, amikor a skót Biffy Clyro lépett színpadra, akik mellesleg szerintem az idei fesztivál egyik legenergikusabb koncertjét adták. Még mozogni is láttam embereket!

Aznapra nekünk már csak egy Alex Clare maradt, aki már pár éve megmutatta, hogy milyen jó kombót alkot egyedi hangja a D’n’B alapú zenével. Most is fergeteg koncertet adott, sőt talán jobban is érvényesült a sátorban, mint anno a nagyszínpadon.

Nem beszélnék minden koncertről, amin részt vettem, mert akkor fájdalmasan hosszú lesz a beszámoló, de kiemelném a legjobbakat, amik alatt nem éreztem úgy magam, mint egy suttyó diszkóban, vagy a  Balaton Soundon.

Ilyan volt a svéd Mando Diao , majd  utána a brit Rudimental, a Hurts is hozta a formáját, sőt az énekes mintha néhány tangó órát is vett volna a koncert előtt, George Ezra koncertjén kellemesen eliszogattunk egy jégkását egy fa tövében. Vannak előadók, akiket jobban lehet élvezni chill üzemmódban, ő pont olyan. A Two Door Cinema Club is meglepően sok embert vonzott és mindenki táncikolt is tisztességesen. Ami egy kisebb tőrdöfés volt a szívembe a The Kills volt, akiket betettek délután négyre a nagyszínpadra a zárónapon. Valaki vagy nagyon utálja őket, vagy nem tudták, hogy milyen zenét játszanak, de a The Kills nem az a fajta zene, amit az ember a tűző napon hallgat. Ennek ellenére Alison Mosshart és Jamie Hince az év legvagányabb koncertjét adták a Szigeten, minden kétséget kizáróan, bár nem túl nagy tömegnek. Aztán a brit Birdy vette át a terepet, aki nekem kicsit altató jellegű volt, de a barátaim, akik ismerik és szeretik kifejezetten élvezték.

Az A38-on lépett fel az egyetlen tisztességes punk zenekar – sajnálom Billy Talent, de ne vicceljünk -, a Bad Religion, amin végre tényleg úgy érezhettem magam, mint aki Szigeten van. A közönség sem a bitchy hipszer hippikből állt, csillámfejjel, hanem igazi fesztiválarcokból, akik nem divatbemutatóra jöttek, hanem koncertre. Persze ezt a  tömeget rögtön fel is váltotta az említett emberfaj amikor a Crystal Fighters lépett színpadra, akik még mindig nem rosszak, de emlékszem, amikor még egyediek voltak, ez már nem ugyanaz a zenekar.

Akik viszont megint nagyot alkottak a sátorban, azok a Jagwar Ma tagjai voltak. Ők az a zenekar, akiket magamtól otthon sose kezdek el hallgatni, viszont hihetetlenül jó koncertet adnak. Mintha egy trasher punk zenekart összekevertünk volna valami pszichedellikus The Stone Roses-zal és nyakon öntöttük volna elektronikával. De az afro és a világzenei színpad környékén is mindig dudorogtak emberek.

Egy színpad volt, ami minden este színültig volt, mindegy milyen zenekar lépett fel rajta és ez a tribute színpad volt. Bár “néha” a nagyszínpad is úgy hatott, mint egy tribute színpad, azért jó volt látni, hogy van kereset egy jó kis Rage Against The Machine vagy éppen egy The Beatles tribute koncertre is a sok DJ között.

Most egy kicsit térjünk át a zenéről a többi művészetre, mert ugyebár nem csak zenéből áll a világ. A Hungarikum falu idén is táncházakkal várta az érdeklődőket, különböző workshopokon is részt lehetett venni, a beachen valamint az afro színpad mellett.

A Magic Mirrorban idén csak a Limbora jutottam el, de az egy fergeteges cirkuszi előadás volt, kenterbe is verte a kanadai Cirque Alfonse-t, amit én kifejezetten élveztem, de állítólag ez nap függő volt. Én pont jó előadást fogtam ki, a barátaim nem voltak ilyen szerencsések, akik egy olyan estén mentek, amikor az akrobaták mindent elejtettek és végigbukdácsolták az előadást.

A Cardboardia is látványos volt és ötletes és az ArtZone is megért egy sétát.

Mintha kicsit csökkent volna a vásárosok száma a tavalyihoz képest, most már csak a zene nagy része hasonlít egy vidéki búcsúra.

Kicsit zavar, hogy pont egy leálldozó Szigetre sikerült elrángatnom a külföldi barátaimat, a campünk vegyesen állt spanyolokból, olaszokból, lengyelekből, kanadaiakból, britekből, franciákból és kiwikből, sőt egy dél-afrikai srác is eljött, és ők is azt mondták, hogy a hallottak alapján többre számítottak. De ez a tömegen is látszott. Sose volt tumultus, és az emberek se tűntek lebulizottaknak. Az rég rossz, amikor túl sok időd van pihenni egy fesztiválon.

Amit nem értek a programfüzettel kapcsolatban, hogy miért nincs feltüntetve a zenekarok stílusa. Régen ez óriási segítség volt, amikor éppen nem volt semmi programunk, csak felcsaptuk a füzetet, vagy amikor három zónás volt a Sziget és tudtad, hogy a kék az eletronikus zene, a piros a rock, a sárga meg az indie és pop zene. Lehet, hogy az ilyen apró régen bevált dolgokat kéne visszahozni tüzijáték és VIP helyett. De ez csak egy gondolat.

Szerintem a tavalyi beszámolómat is hasonló gondolatokkal zártam, nem volt rossz, de azért várnám vissza azt a  régi Szigetet, amibe annak idején beleszerettem. Kiváltképp, hogy idén nagyot kellett volna teljesíteni, elvégre mégis csak egy 25. szülinapot ünnepeltünk, vagy mi. Egy változatosabb és jobban átgondolt lineup és megérné a fesztivál az árát.