Bence V. 
„Hallgatni akartam…” – kezdi monológját Hegedűs D. Géza Márai Sándorként az azonos című darabban. A másfél órás előadás anyagát az író naplóiból és egyéb írásaiból alkalmazta színpadra B. Török Fruzsina, melyben Márai osztja meg nézeteit a magyarság II. világháborús felelősségével és a polgári létforma széthullásával kapcsolatban. A Vígszínház Házi Színpadán néhány bőrönd és egy régi bútor várta a nézőket, s nem sokkal később a színdarab egyetlen szereplője is megérkezett, hogy betekintést nyújtson a magyar irodalom egyik nagy alakjának fejébe.
Hallgatni akart, de ez nem az írók dolga. Túl sokan hallgattak előtte és utána is. Márai az 1938-tól 1948-ig tartó időszakot tárgyalja, az Anschlußtól egészen addig a napig, amíg úgy döntött, emigrálni kénytelen. Márai végtelenül érzékeny és éleslátású. Részletesen számol be a napról, amikor közölték vele a hírt, Hitler bevonult a szomszédos országba, felrúgva ezzel minden szabályt, mely Európa békéjét volt hivatott biztosítani. Sötét, borongós hangulatban tekint vissza azokra a napokra, amikor a polgári létforma mint olyan, foszlásnak indult, s eltűnt a történelem szörnyűséges csapásai következtében. Márai politikai állásfoglalás nélkül nevezhető talán minden idők egyik legnagyobb magyarjának, mert ő nem magasztos ideákat és pártokat követ, kizárólag a lelkiismeretét. Az írókat műszernek tartja, aki érzékeli a jelent – ebben a tekintetben pedig igen finomra hangolt, precíz műszer volt ő. Keserédes hangulatban bírálja a magyarság szerepét a holokausztban, a kommunizmus kialakulásában, vagy egyáltalán a háborúban való részvétel miatt. Tisztában van vele, hogy apró porszem voltunk mi a XX. század összes borzalmában, s az ő kritikái nem is a múlt esetleges más irányú végkimeneteléért szólnak. Ő csupán azt vázolja fel, miként lehetett volna megmenteni a magyarság becsületét. Ebben a tekintetben pedig vigasztalhatatlan Márai. Az emigráció sanyarú sorsáról kevés, sőt, szinte nem is esik szó. Inkább egyfajta történelmi elemzés ez, amely a polgárság jelentős részét, köztük őt is, arra késztette, hogy elhagyják ezt az országot.
Hegedűs D. Géza alapvetően briliáns, ahogy arra számítani lehetett. Kiválóan alakítja az érzékeny, az élet drámaiságától megkeseredett értelmiségi írót, aki egyik cigarettáról a másikra váltva meséli el mindazt, ami nyomja búslakodó szívét. Közben hol bőröndjeire áll fel, hol szekrényében kotorászik elfeledett könyvek után, hol írógépét használja fel, hogy belehasítson a könyörtelen és beszédes csendbe, szimbolizálva mondanivalójának jelentőségét. Pontosan itt engedje meg az olvasó, hogy kifejezzem véleményemet is az előadásról. Ez a darab a szöveggel, koreográfiával, hangulattal és üzenettel együtt úgy zseniális, ahogy van. Mégis kénytelen-kelletlenül összemértem magamban a Mácsai Pál-féle Azt meséldd el, Pistával, és arra kellett jutnom, hogy ez a mű túlzottan megterhelő. Ha valaki, akkor én szeretem, ha egy alkotás elgyötör és csontig hatol. Ám ez a színdarab túlságosan is száraz volt. Míg a korábban említett Örkény monológban Mácsai egy helyben ülve, olykor fel-felállva, mondhatni koreográfia nélkül tartotta ébren a nézők figyelmét, s nyújtott komoly, de mégis élvezetes szórakozást, addig a Hallgatni akartam közben azt vettem észre, hogy az előadónak folyton ki kellett egészíteni mondandóját különböző gesztusokkal, hogy felrázza az el-elbóbiskoló közönséget. Természetesen ez a különbség a két író eltérő stílusából fakad, és azt is tudom, hogy igazságtalan összehasonlítanom őket. A maga nemében zseniális alkotás mindkettő. Amit kissé érthetetlennek tartok, hogy a mű zárásaként elmondott Halotti beszéd – a XX. század szerintem egyik legnagyszerűbb verse –, egy megnyirbált, rövidített verzióban hangzik el. A Halotti beszéd teljes egészében megfelel a mű tartalmának összegzőjeként, a magyar sors tragédiájaként, s éppen emiatt nem értem, miért kellett ezt leredukálni egy sekélyes verssé, mintha a főszereplőnek már nem lenne sem ideje, sem kedve pluszban ezt is előadni.
Végezetül azt javasolnám, hogy csak az üljön be a Hallgatni akartam-ra, aki olvasott már Márai Sándort, és tisztában van vele, hogy mivel kell számolnia. Cselekménytől nem teljesen mentes, de filozofikus, elméleti síkon mozgó, halálosan komoly monodrámával, amelynek minden percében éles tekintettel kell figyelni, mert az író egy pillanatra sem engedi el a gyeplőt. Akinek viszont szimpatikus ez a stílus, annak mindenképp kötelező darab, nemcsak a zseniális és nagy jelentőségű író miatt, hanem mert történelmi, politikai és szociológiai szempontból is remek vitaindító előadás.
A jegyekért köszönet a Vígszínháznak!
