Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2018) – kritika

Oscar-gyanús film egy anya bosszúszomjáról, egy kisvárosban rejtőzködő indulatokról, és kritika az amerikai vidéki társadalom frusztráltságáról. Ez mind a Három óriásplakát Ebbing határában.

A történet felütése már önmagában érdekes. Egy anya, akinek megerőszakolták és megölték a lányát, úgy dönt, hogy kérdőre vonja a helyi hatóságot, amiért azok nem találták meg a tetteseket; több hónappal az eset után sem. Teszi mindezt úgy, hogy kibérel három óriásplakátot és a rajtuk elhelyezett, szofisztikáltnak semmiképpen nem nevezhető üzeneteivel hatalmas média-hercehurcát indít el az ügy érdekében. Ez lesz a történet origója; innen indulva tudjuk megími történik ezután, illetve az eset előzményeit.

A téma izgalmas és érdekes, és bár első blikkre a bosszúról, a médiáról, a kisvárosi lét elviselhetetlenségéről szól a film, Martin McDonagh rendező filmje elsősorban a halálról és az elmúlásról szól. A film minden egyes képkockájáról üvölt a lassú, fájdalmas, kíméletlenül kis lépésekben közeledő senyvedés, rothadás és pusztulás. A történet ennél bővebb kifejtéséhez spoilereket kéne írni, így csak ennyit tehetek. Helyette inkább azt mondom, hogy ha felkeltette a kritika az érdeklődésedet, nézd meg! Egyvalamire biztos számítani lehet a filmben, az pedig egy mély, elgondolkodtató történet, ami mindenképp megfog, és nem ereszti agytekervényeidet, gondolataidat, és magával ragad, akár napokon keresztül, és olyan eszméken, tetteken és érzelmeken gondolkozol, amik korábban nem igazán foglalkoztattak.

Le kell szögezni azonban, hogy semmiképp se számítsatok gyorsan pergő eseményekre, vagy akár pozitív karakterekre, ugyanis mindkettőből hiányt szenved Ebbing szunnyadó kisvárosa. A film cselekménye olyan lassan csordogál, mint egy haldokló patakocska a belváros parkjában. És valóban, lassúnak is érződik. Igaz, nem tör „tarrbélai” magasságokba, de amikor az első három óra után rápillantottam az órámra és kiderült, hogy még csak háromnegyed órája tart a film, az enyhén szólva is megrázott.

Ami szintén megrázó hatású, és ezt teljesen pozitívumként mondhatom, az a színészek alakítása. Mindenki, ismétlem: mindenki hihetetlen beleéléssel és profizmussal játssza a szerepét, ami nem kis dolog, hiszen egyetlen egyértelmű pozitív hőst, vagy akár fenntartások nélkül kedvelhető karaktert sem kapunk. Maga a főhős anyuka, Frances McDormand által zseniálisan alakított Mildred az, aki a legkevésbé kedvelhető. Módszereit látva gyászát is nehéz bármilyen szinten elfogadnunk. A film írói pedig elvileg azt tűzték ki célnak, hogy az ő fájdalmát érezzük át, az ő szemén keresztül lássuk a világot. Sajnos egy olyan ellenszenves, minden eszmeiség nélküli, pszichopata és szociopata személyiség lett belőle, hogy ez nem sikerült. A fájdalma abszolút, átérezhető, de hogy ennek jegyében milyen emberi aljasságokra képes, azt már nem indokolhatja semmi. Az alakítások közül  mindenképp ki kiemelni Caleb Landry Jones,  Woody Harrelsont és Sam Rockwellt. Mindhármójuk megmutatta a színészmesterség magasiskoláját, és olyan beleéléssel, érzelmekkel játszanak, hogy az Oscar adja a másikat.

A Három óriásplakát Ebbingben egy Oscar-gyanús film. Ez azonban nem csak a filmről mond el sokat, hanem magáról az Oscar-díj átadókról is. Miért kap manapság egy film Oscar-díjat? Valódi problémák bemutatásáért? Olyan filmekért, amikre ötven év múlva is szívesen emlékszünk vissza zsenialitásuk miatt? Vagy történetekért, amik felvetnek érdekes kérdéseket, de sekélyes módon kezelik őket, azonban jól beleillik a PC vonulatba? Esetleg ennek pont a kritikája? Március 4-én kiderül, hogy az idei, kilencvenedik díjátadón nyer-e a film, és ha igen, hány díjat? Tíz év múlva pedig megnézzük, emlékszik-e még valaki a filmre.

Értékelés:

Zaphirusz: 70/100

IMDB:8,3/10

Mafab: 91/100