Warez 
Háy János legújabb darabja, A halottember nagy sikert aratott a Szkéné Színház színpadán. Az előző színpadi műve, a Nehéz egy férfi monológja volt és most itt a női változat, A halottember. Az aprócska színpad nem bírná el a fényűzés súlyát, így nagyon minimális díszlettel várta a közönséget. Csupán egy hinta és egy kapaszkodó korlát volt a színészek segítségére, minden mást a dramaturgiára hagytak. És milyen jól tették! A műegyetem egyik termében elhelyezkedő Szkéné Színház aprócska mérete közel hozza a színművet a nézőkhöz, és nem csak térben. Látni valakit sírni elvesztett férje után, egészen más érzelmeket hoz fel az emberben, ha a könnycseppek alig egy lépésnyire előtte loccsannak szét a földön.
A történet egy édesanyáról szól (Mészáros Sára), aki gyermekét egyedül neveli, mert férje (Mucsi Zoltán) a fronton harcol már hosszú ideje. Nehéz sors ez, melyet még nehezebbé tesz a posta. A falu gyermekei minden nap izgatottan várják, hogy hallanak-e apjuk felől, és ha igen, akkor mit. Egy alkalommal két levél is érkezik. Az egyikben maga az édesapa ír családjának, míg a másik a halálhírét hozza. Temetés, gyász és özvegyi élet vár főszereplőnkre, aki nem akar mást, csak felejteni. A további események egyre csak bonyolítják a történetet, és mélyre ásnak az édesanya lelkébe. Meg kell küzdenie a pletykákkal, az egyházzal és az otthonról elzavart férfiakkal. Nem nőnek való élet ez, tele nem embernek való élethelyzetekkel. A narratíva olyannyira életszerű, elevenünkbe vágó, melynek átérzéséhez, megéléséhez nem kell nőként gondolkodnunk. A darab olyan értékeket emel ki, mint maga a család, a másik szeretete, elköteleződés és kitartás. Minden pillanat megragad a maga mozdulatlanságával, és elkalauzol bennünket az elme és a szív birodalmába, ahol az igazi történések zajlanak. Néha a fájdalmat és elkeseredést megtöri egy-egy apró kiszólás, vagy fricska, mely oldja a hangulatot és segít újra kezdeni az átszellemülést. Ezáltal a néző is még inkább magáévá teszi a család, főleg az édesanya érzelmeit.
Sok meglepetéssel szolgál a darab. Egyrészről, olyan mű ez, melyben az érzelmek vegyesen, néha ambivalens módon kavarognak a monológok örvényében. Mégis követhető módon, logikusan – már amennyire az érzelem logikus lehet – érkeznek meg a nézőhöz. Így a történések befogadása nem válik fárasztóvá, sőt, így lesz szórakoztató élménnyé az együttgondolkodás. Háy János nagyon is tudta, hogy kétélű fegyverrel dolgozik, ezért hagyott elég időt a megismeréshez és átérzéshez, hogy senki ne maradjon le a gondolatfüzérről. Másrészről kevés a valós történés, így ami van, annak látványosnak kell lennie, dinamikusnak és határozottnak. Amikor pedig csak az agy kerekei mozdulnak, muszáj egy-egy lélegzetvételnyit megpihenni. Gúnyt űzni a másik nemből örökzöld téma, és kicsit megtöri a rideg valóságot leíró darab zord színét. Akár a megértés problematikáját, ezt is bravúros módon oldotta meg az író, és még szórakoztatóbbá, hatásosabbá tették a színészek. Eddig párszor megemlítettem a kislány karakterét, érzelmeit és gondolatait. De valójában nem lépett senki a színre kis copffal, pörgő szoknyában. Csupán egy ide-oda rakosgatott rongybaba szimbolizálta, mégis annyi mindent megtudtam róla is, és sok olyan személyről, akik még csak szimbolikusan se jelentek meg a nézők előtt.
A mű egyértelműen bizonyítja a szavak erejét a látvány felett egy könnyed, péntek esti programot kínálva ezzel mindenki számára.
Anya Mészáros Sára
Kislány xxx
Férfi Mucsi Zoltán
Kórus Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás
Zeneszerző Rozs Tamás
Dramaturg Kiss Mónika
Díszlettervező Cziegler Balázs
Jelmeztervező Cselényi Nóra
Mozgás Widder Kristóf
Báb Hoffer Károly
Asszisztens Hodászi Ádám
Rendező Bérczes László
