Hello Kitty, a szuperhős

Hello Kitty már a munkagépek világában is hódít. Meg a lokálban. Erről tanúskodnak e cikkben fellelhető amatőr felvételek.

Budapest XIV. kerületében, Zuglóban a Füredi út és a Vezér út sarkán rakodta a dög nehéz köveket ez a helyes kis masina. A Hello Kitty jelenség újabb fejezetéhez ért ezáltal.

Ki ez a kiscica voltaképpen? Mesehős? Akkor valaki meséljen már tőle, róla egy történetet! Na ugye… Hacsak a „Hello Kitty játssz ma velünk, Hello Kitty, úgy szeretünk” kezdetű dal nem váltja meg a világot.

Tulajdonképpen geometriai ábrákból összeeszkábált macskaszerű ábráról lenne szó, mely olyan, mint egy igazi cica, csak jóval egyszerűbb. Például száj se jutott neki – egy pszichológus órák hosszat görnyedezhetne a rajz felett, s hosszú sorokat róhatna teli elemzéssel. Egyszerű és érzelemmentes – akárcsak egy mai sláger, vagy talán világunk egésze.

Töredelmesen bevallom: lányomra is én erőltettem rá pár éve ezt az álommacskát. Mert ő és Hello Kitty nagyon illenek egymáshoz: mindketten olyan kis aranyosak. Az oviban azután kiderült: az összes lányos szülő pont így gondolta ezt a dolgot, mint mi.

Az én gyermekkoromban anekdotaként járta a környékünket a történet, amikor egy enyhén feltöltekezett apuka tévedésből egy másik kislányt akart minden áron hazavinni az oviból a sajátja helyett (jutott egy kis dá-dá a tiltakozó apróságnak). Ma már a Hello Kitty cipős, Hello Kitty pólós rózsaszín pici hölgyek sokaságát tekintetbe véve nem lenne ebben semmi különös; inni sem kéne ilyen bakihoz.

Azért én vettem egy mesekönyvet a kislányomnak. A könyvben arról olvashattunk, hogy Hello Kitty hogyan szeretne majd nagy korában integrálódni a munkaerő-piacra, mert hogy ’74 óta nem sikerült felnőnie (legalábbis a pédia szerint ekkor álmodta papírra Őt egy japán rajzolónő). Kedvenc cicánk szeretne orvos lenni, ugyanakkor pedig kertész. Az, hogy fűszoknyás táncosnő is, odáig rendben, de mikor éppen egy lokálban tette-vette magát az egyik rajz tanúsága szerint szexi harisnyában, kiesett a mesekönyv kezemből. Pedig fel lettünk világosítva: „a lokál olyan hely, ahol a színészek esténként fellépnek”. Színészek. Hát igen.

Nincs idő elképedni sem: a Hello Kittyk hadserege olyan rohamtempóban veszi be életünket, mint Ryan közlegény bajtársai a normandiai partokat. Még a markológép látványának ámulatából sem ocsúdtam fel, amikor egy ifjú hölgy közölte mellettem a hívott féllel, hogy a „főnökünk azt mondta: ha Karácsonykor is kicsi a forgalmunk, akkor jövőre Hello Kitty lesz”. Nem vagyok a legjobb angolos az országban, sőt, félek, az utcánkban sem, de szerény tudásom azt sejteti, hogy Shakespeare nyelve búcsúzásként nem használja a „hello”-t. Márpedig e beszélgetés szerint Hello Kitty a leépítés szinonimájává kezd válni édes anyanyelvünkben. Mennyivel emberibb ez így! Vagyis macskaibb. Egész más lesz majd egy szép napon azt hallani a nyolc órás hírekben, hogy „x üzemben, az export drasztikus csökkenése miatt Hello Kitty várható”. Akár a felmondóleveleken is viríthatna egy-egy ilyen jópofa cicafej.

Mert „Hello Kitty, játssz ma velünk, Hello Kitty, úgy szeretünk”.