Ana.Monochrome 
A How I Live Now Kevin Macdonald rendezésében 2013. október 3-án került mozikba, de őszintén szólva egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, és úgy kezdtem neki a filmnek pár nappal ezelőtt, hogy a rövid leíráson kívül még a trailert sem néztem meg. Bátran állíthatom, hogy ez volt az utóbbi idő legmegrázóbb, legdrámaibb, legérzelmesebb filmje, és ha elég szentimentális lennék, nyugodt szívvel adnék neki 10-ből 10 pontot. Aki elég bátor, ez alapján a pár sor alapján nézze meg a filmet, mert a kattintás után már spoilerek következnek.
A film története szerint Daisy-t (Saoirse Ronan), az amerikai lányt Angliába küldik, hogy egy nyarat a rokonaival töltsön. Daisy a lázadó tini mintapéldánya, de később a film során az is kiderül, hogy ennek az oka az édesanyja korai halála és az apja nemtörődömsége. Amikor megérkezik Angliába, mindenkivel elutasító, rosszkedvű, nem vesz részt a világon semmiben. Sejtenem kellett volna, hogy valami nem a vártak szerint fog menni, de a leírásban szereplő háború szó nekem annyira elkerülte a figyelmemet, hogy az első atomrobbanásnál halvány fogalmam sem volt róla, hogy épp mi történik. Már akkor érezni lehet, hogy nem egy hétköznapi romcommmal állunk szemben, mikor a lány a reptéren leszáll a gépről. Minden tele van katonákkal és ellenőrzőpontokkal, és mindenkit lépten nyomon átkutatnak. Aztán megérkezik egy szemüveges 14 éves kissrác, aki hazafuvarozza Daisy-t a gyönyörű, festői házba, ahol a család él. A film tulajdonképpen 5 gyerekről szól, bár Daisy és Eddie (George MacKay) annyira nem is gyerekek már, de az biztos, hogy unokatestvérek.
Most itt megállok egy pillanatra, mert muszáj feltennem a kérdést, hogy mégis ki fejel meg egy háborús, mindent felforgatós apokalipszises filmet azzal, hogy a két címszereplő – akik aztán egyértelműen összejönnek – unokatestvér?
Adott tehát egy hatalmas ház valahol egy kisváros külvárosának külvárosi részén Angliában, ahol 4 gyerek lakik az anyjukkal, aki valamiféle tudományos munkát végez, de ez annyira jelentéktelen, hogy az anya 2 jelenet után el is tűnik. Daisy nem haverkodik az unokatestvéreivel, és az első fél órában nem is hinnénk, hogy bármi kisülhet a karakterből. Ekkor elkezdődik a film romantikus szála.
A film elhiteti velünk, hogy ezt a két fiatalt egymásnak teremtették, és annyira jól van megírva a plot ebből a szempontból, hogy fel sem tűnik az embernek kettejük rokoni kapcsolata. Daisy mintha megtalálná önmagát ezzel a fiúval, aki nagyon keveset beszél ugyan, de valamiért mégis szimpatizálunk vele. A fiú solyma a film legnagyobb szimbóluma. A kitartást, bátorságot és szabadságot jelképezi, amit nem sokára elvesznek tőle. A madár egyébként végigkíséri az egész filmet és a végső megoldást is ő fogja nyújtani a lánynak. Mikor az anya eltűnik és megtörténik az első robbanás, egyértelmű, hogy választás elé kerülnek. Menni vagy maradni? Eddie számára nem is kérdéses a maradás, Daisy sem vágyik vissza Amerikába. Maradhatott volna idilli a film, ha nem találják meg őket, de természetesen nem így alakult. Egy pillanat alatt szétszakították őket, és semmit nem tudtak egymásról, csak az volt biztos, hogy valahogy muszáj hazajutniuk.
A film legmegrázóbb jelenete számomra az volt, mikor a munkásfurgonnal hazafelé odaérnek az egyik ellenőrzőponthoz, amit elfoglaltak, így azonnal vissza kell fordulniuk, azonban van egy fiú, aki leugrik a teherautóról, mert a katonák korábban megölték a kutyáját, így neki már minden teljesen mindegy. A fiút azonnal fejbelövik, de nem hal bele, hanem megpróbál küzdeni és úgy, négykézláb mászik a katonák felé. Borzalmas jelenetsor volt, erőteljes mondanivalóval. A két lány útnak indul, 6 napnyi gyaloglás áll előttük. A film itt kicsit emlékeztetett a The Hunger Games-re, mert itt is mindenki, aki még életben van, meg akarja ölni a másikat ételért, pénzért, bármi használhatóért, hiszen háború van és nekik már semmijük sincs, és semmi sem számít. A lányoknak sikerül továbbmenniük, a hazafelé vezető úton pedig metalálják az egyik szomszédos farmot, ahol a hamar elesett gyerekek holttestei vannak halomra pakolva, itt Daisy megtalálja azt a fiút is, aki hazavitte őt a reptérről. Nagy nehezen a saját házukat és Eddie-t is megtalálják, méghozzá a fiú solyma vezeti haza őket. Eddie összeverve, sokkos állapotban van, és a film is azzal zárul, hogy a fiú nem hajlandó megszólalni, nem akar enni és nem hagyja, hogy hozzáérjenek. Daisy azonban kitart, és pontosan ez az a kitartás, amit az egész film megmutatott. Teljesen mindegy, hogy meddig fog tartani vagy egyáltalán megtörténhet-e, hogy minden visszatér a régibe, ő ott van a fiúnak és támogatja. A film egy relatív happy enddel zárul, a fiú megcsókolja Daisy-t és vége a háborúnak is, amit egy segélyszállítmány megérkezése tesz biztossá. Csodálatos, megrázó film volt, méltatlanul rossz értékelésekkel, egyáltalán nem kapta meg azt a figyelmet, amit érdemelt volna. A történetvezetés és konklúzió a szokványostól teljesen eltérő, és témájától függetlenül is sikerült elérniük, hogy a végeredmény ne legyen hatásvadász. Mindenkinek bátran ajánlom a How I Live Now-t, aki egy igazi szívszorongató drámára vágyik.
Értékelés: 87/100
IMDb: 6,5
