Hurok (2016) – duplakritika

A Saul fia (2015) Oscar győzelme és az elmúlt évek néhány magyar filmes sikerprodukciója (Fehér Isten, VAN, Liza a rókatündér) bizakodásra adhat okot a hazai filmipar termékeit kedvelő nézőknek. Nemes Jeles László rendező filmje ugyanakkor komoly terhet is ró a frissen bemutatásra kerülő mozikra; a magyar nézők egyre több – a Nemzeti Filmalap anyagi támogatottságának fényében pedig valahol jogosan elvárhatóan – minőségi hazai tartalmakat akarnak látni. Madarász Isti rendező debütáló filmjében a minőséget össze akarta házasítani az eredetiséggel, mindezt egy korszakalkotó magyar thriller keretei között képzelve el. Megnéztük sikerült-e neki.

Erunder kollégával mindketten nagy thriller és időutazós (sci-fi) rajongók vagyunk, ezért kíváncsian vártuk mire lesz képes a Hurok (2016) ezen az ingoványos talajon. A fenti produkciók már bizonyították, hogy igenis létezik jó magyar film, ugyanakkor sajnos még mindig ezek számítanak kivételnek. Az pedig, hogy valaki pont a hazai filmkészítők számára nem túl sok sikert hozó thriller műfajában próbálkozzon, finoman szólva sem számít szokványos kísérletnek. Azt hiszem, nem lövöm le a poént azzal, ha azt mondom, hogy ezek után a Hurok mindkettőnket pozitív meglepetésként ért (itt tenném hozzá, hogy nem szponzorált cikkről van szó, hanem valóban ez az őszinte véleményünk – Erunder). Azt, hogy ez a meglepetés mennyire volt átütő, kicsit kötetlenebb formában beszéljük tovább.

Forgatókönyv, történetvezetés.

NBence: Nem gondolta túl a felvezetést Madarász Isti, aki egyben a film forgatókönyvírója is volt. Adott egy fiatal pár, akik drogot csempésznek Nyugat-Európába, és a mostani nagy dobással akarnak új életet kezdeni. Egy valamivel nem számoltak: Annáról (Martinovics Dorina) kiderül, hogy várandós, ezért inkább kiszállna a buliból. Párja, Ádám (Száraz Dénes) megpróbálja meggyőzni őt, ám miután ez nem sikerül, egyedül vágna neki a feladatnak. Feltűnik a színen a gonosz főnök, Dezső (Anger Zsolt) is, aki az egész drogbizniszt kézben tartja. Nem egy ördöglakat; de szerencsére Madarász nem húzza sokáig az alapszitu felvázolását, behurkolja szereplőit és kezdődik a végeláthatatlan körforgás. Ennél azért érdekesebb a film címét is adó (idő)hurok felépítése, hiszen ez ad keretet mozi cselekményének részletesebb kibontására.  Hatalmas pozitívum, hogy Madarász mennyire jól kézben tartotta a történetvezetés mechanikáját; az egyre bonyolódó „hurkokon” nem uralkodik el a káosz, kellemesen gondolkodós perceket ad a nézőknek, mindezt újra és újra. Hiányoltam viszont a kontextus részletgazdagabb bemutatását, Madarász amilyen ügyesen építgeti a történetet, olyan nagyvonalúan bánik a számára kényelmetlen részekkel.

Erunder: Na igen, az alap tényleg annyira egyszerű mint egy faék, de nem is kell bonyolultabbnak lennie, a történet időutazós csavarja később úgyis rendesen megkavarja, és pont ez a lényeg. Az ilyen időutazós filmeknél a történet egy olyan pont, ahol sokan elcsúsznak, viszont itt sikerült végig logikusnak maradni. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy nem egy olyan simán elücsörgős film ez, hanem az a típus, ami közben folyamatosan agyalnod kell, mert ha csak egy pillanatra is elveszted a fonalat, ott véged van.

Megjelenés, hangulat

NB: A Hurok egy dologban egyértelműen szakít a bevett magyar filmes hagyományokkal, hogy nem kacsint ki állandóan a „nagy magyar valóságra”. Madarász láthatóan gondosan kerülte a „valós” helyszínek megjelenítését a filmben. A rendszámok valójában filmes utalások (BTF – Back to the Future, LPR – Looper), a feliratok nem magyarul jelennek meg és még sorolhatnám. Egyedül az autómosós jelenetnél találkozhatunk a „valódi élettel”. Ez a koncepció óriási pozitívuma nálam a filmnek; végre egy rendező, aki nem érezte kötelességének, hogy erkölcsi és társadalmi tanítóként tündököljön.

E: A rendszámos cucc nekem fel sem tűnt. Magával sodortak az események, és ez jó, mert nem zökkentett ki az, hogy a történettől valami totálisan idegen, csúnyán szólva egy kis magyarosság elvigyen egy másik irányba is, ahogyan ez sok hazai produkciónál megfigyelhető.

NB: Mondjuk vizuális megjelenés szempontjából nem volt sok minden, ami kizökkenthetett volna. Nagy vizuális trükkökre Madarásztól nem kell számítanunk, ez nem az ő asztala. Nekem kicsit túlságosan is minimál ebből a szempontból a produkció. Ez persze nem mindenkit zavar, hiszen kapunk helyette rengeteg apró utalást, illetve más filmek előtti tisztelgést (metrós jelenet pl.). Az a jó a Hurokban, hogy ugyan semmi korszakalkotót nem csinál – már sokszor látott filmes elemeket használ fel újra, – de mégsem érzi azt az ember, hogy pusztán összeloptak mindent és készítettek egy mozifilmet belőle. Madarász tudott egy jól azonosítható formanyelvet adni és legfőképpen tudott végre egy sallangoktól mentes, valóban szórakoztatót magyar thrillert készíteni.

E: Tény és való, hogy például a Találmány (Primer, 2004) című filmet pont emiatt a minimalista stílusa miatt imádtuk, de itt nekem is hiányzott egy kis plusz látvány, az időutazásra való apró utalások mellett. Szerencsére a jól megkomponált akciójelenet, mint például a főhős saját magával való verekedése, vagy az üldözések, kompenzálták ezt a hiányt.

Karakterek, színészi játék

NB: A produkció összértékét nálam ez a részterület árnyékolja be legjobban, itt éreztem leginkább, hogy recseg a forgatókönyv és elfogyott a lendület. A karakterek rettentően kidolgozatlanok, nagyon sztereotipek és unalmasak – igazából alig tudunk meg róluk bármit is. A főhős átesik ugyan jellemfejlődésen, de ennyi a maximum pozitívum karakterével kapcsolatban. Nem érintett meg egyikük sem különösebben, teljesen közömbösen álltam filmbéli sorsukhoz és ez egy thrillernél azért nem túl jó alaphelyzet. Nagyban felelősek ezért – a súlytalan és egydimenziós szkripteken kívül –a karaktereket megformázó színészek. Ha egy színész csak egyféleképpen tud megjeleníteni egy bizonyos karaktertípust, akkor az a produkció egy idő után rettentő irritáló tud lenni. Anger Zsolttal nekem pontosan ez a bajom. Aki látta az Aranyélet (2015-) sorozatban, az pontosan tudja, miről beszélek; a különbség itt az volt, hogy nem Ati b.zdmeget hanem Ádi b.zdmeget kiabált non-stop. Anger persze alapvetően nem ennyire egysíkú színész, sőt kifejezetten markáns és ügyes, de nézőként ne azzal kelljen már foglalkoznom, hogy melyik produkcióból nyúlta valójában ezt a karaktertípust.

E: A probléma pont az volt, hogy csak a főszereplő ment át egyfajta változáson, és leginkább csak a főszereplőnek volt tűrhető a játéka. A mellékszereplőknél néha érződött az a bizonyos tipikus magyar színvonal, ami leginkább a párbeszédeknél jön elő. Mintha egyszerűen nem tudnák levetkezni azt, amit színész tanulóként beléjük vertek, és ugyanúgy beszélnek, mint ahogyan egy színdarabban kell. Jó példa erre a magyar szinkron. Miért jobb egy szinkronban a párbeszéd, mint a magyar filmekben?

NB: Ezen én is szoktam gondolkozni, amikor látok egy magyar produkciót. Itt szerencsére nem volt annyira gáz a szituáció, mint mondjuk a Drága Elzában (2014), ugyanakkor a párbeszédektől való kínos feszengés ettől a mozitól sem idegen.  Visszatérve ugyanakkor a szereplőkre, Angeren kívül Martinovics Dorina sem váltotta meg a világot. Lehozta Anna nem túl részletgazdag karakterét, de hozzáadott érték nélkül tette ezt. Száraz Dénes alakítása szerencsére jobban eltalált volt, részben képes volt feledtetni kollégáit. Madarász Isti rendező bátorságáért jár a piros pont, amiért rá merte bízni Szárazra a főszerepet.  Mert azért azt ne felejtsük el, hogy egy 37 éves, nagyjátékfilmes tapasztalat nélküli színész mindig nagy lutri, főleg hazai viszonylatban. Nem lehet mindenki Röhrig Géza!  Száraznak van még egy rendkívül jó tulajdonsága, amit kamatoztatni tud a film; sokat játszott színházban és ez a dialógusain, illetve non-verbális közlésein is érződik. Még azt is megkockáztatom, hogy néhol túl is játszotta a szerepét.

Értékelés:

NB: Hibái ellenére nálam abszolút az idei év magyar meglepetés mozija – gyanítom ez így is marad az év végéig. Már Madarász bátorságáért jár a dicséret, amiért egy itthon elég sikertelen műfajban próbálkozott debütáló filmjével. A végeredmény összességében, okos alapkoncepcióval, ügyes főszereplőjével, feszes és végig kézben tartott történetvezetésével bőven pozitív irányba billenti nálam a mérleg nyelvét. Néhol megvan benne a szokásos magyar filmes diszharmónia, főleg a forgatókönyv és a felületes karakterábrázolás miatt – ez utóbbi persze nem egy az egyben Madarász hibája. Egy szó, mint száz végre van egy tisztességes thrillerünk is, remélem egyre több ilyen bátor, hazai produkcióval találkozunk majd. Kissé elfogult 72 pontot ér ez így, de ebben vastagon benne van, hogy elsőfilmes produkcióról van szó.

E: 100 pontból én adnék neki 70-et, mert nálam is nyerő volt, hogy végre jó magyar thrillert nézhetem végig a moziban, még ha ezt totál egyedül is tettem. Nem kamu, Szegeden néztem, és az egész teremben egyedül voltam egy kora vasárnap délutáni vetítésen. Nem tudom, hogy az emberek még otthon voltak-e kajakómában, vagy ennyire érdektelen a közönségnek a film, esetleg rossz az időzítése, mert jelenleg több híresebb produkció is fut, de furcsa egy élmény volt ez, annak fényében, például, hogy az Oscarnál egy magyar filmet, menyire a sajátjának érzett a nép. Visszatérve az értékelésre 30 pontot azokkal veszített nálam, amiket említettem. 10 pont a párbeszédek miatt, 10 pont a karakterek kidolgozatlansága végett, és végül, de nem utolsó sorban 10 pontot veszített a látványtalanságból adódóan. Tudom, hogy nagy effektek nélkül is létezik film, de egy időutazósnál nem árt, ha egy cseppet megtolják vele.

IMDb:7,3

Mafab: 82