Blackphoenix 
A film címadójaként szolgáló Idegpálya névnél megfelelőbbet keresve sem találhatott volna az Ariel Schulman – Henry Joost rendezőpáros a valós és virtuális világ határán egyensúlyozó játéknak, amely fekete lyukként szippantja magába az unatkozó, népszerűséghajhász fiatalokat. A Jeanne Ryan regényén alapuló történetet a valóság teszi igazán hátborzongatóvá. Az a világ, ahol sikerült teret hódítania a Kék bálna nevű tömény idiotizmusnak, így a film után nem dőlhetünk hátra és nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy az egész csak a fantázia szüleménye.
Emma Roberts által megformált főhősnőnk, Vee olyan karakter, akivel kétségtelenül sok, a menő csajok/srácok árnyékában tengődő, bizonytalan tinédzser azonosulni tud. Zárkózott, simulékony, láthatatlan. Éppen ezért hatalmas pofonra van szüksége az élettől ahhoz, hogy néző helyett játékosként vesse bele magát az Idegpálya betegebbnél betegebb, lassanként életveszélyessé fajuló „bátorságpróbáiba”.
Mind Ryan, mind a Schulman-Josset páros láthatóan jól ismeri a fiatalok világát. Tökéletesen jelenítik meg a folyamatot, ahogyan a többség nyomása, a népszerűség délibábja utáni versenyfutás és az arc nélküli álbarátok kifordítják magából az egyént. A konfliktusok is rendkívül hitelesre sikerültek, különösen a Vee és legjobb barátnője (?), Sydney közötti feszültség, amely már a film elején puskaporos hordóként füstölög, később pedig hatalmasat robban. Ugyanakkor az optimista megközelítés is ott lappang a filmben, és az Y, Z generáció több értékes vonása megmutatkozik. Láthatunk informatikusokat, akik a modern technológiában való jártasságukkal életeket mentenek, és tanúi lehetünk annak is, ahogyan hőseink és hősnőink a legforróbb helyzetben a sérelmeiken felülemelkedve magasabb szintre emelik a barátságukat. Emellett természetesen egy igen látványos felnövekedéstörténetre is sor kerül. Bár a nem egészen huszonnégy óra alatt szürke egérkéből igazi vezéregyéniséggé emelkedő Vee története egy kicsit túlságosan rohamos tempóban zajlik le ahhoz, hogy igazán hiteles legyen, mégis megfogja és lebilincseli a nézőt.
A jövő generációval kapcsolatos pozitív és negatív benyomások mellett még valami meglehetősen élesen kitűnik a filmből; az előző nemzedéknek nincs bejárása ebbe a túlpörgött világba. Vee édesanyja, Nancy egyszerűen nem rendelkezik semmiféle eszközzel ahhoz, hogy kezelje az elszabaduló rémálmot. Tehetetlenül áll, amikor a számlájukat lenullázzák, és amikor a lányának nyoma veszik, így kénytelen megbízni Vee egyik számítógépes barátja, Tommy és csapata szakértelmében.
A karakterek kidolgozása terén túlságosan nagy kreativitást nem tapasztalhatunk. Ugyanúgy feltűnik a bevállalós, nagy hangú csaj, az árnyékában élő, szende lány, akinek a vonzerejét éppen az adja, hogy még nincs tisztában a saját nőiességével, a friend-zónába száműzött, mellőzött fiú és a nála sokkal izgalmasabb, titokzatos és kissé veszélyes beütésű srác típusa, mint a legtöbb ifjúsági filmben vagy sorozatban. Bár a variáció egy picit mindig más, az Alkonyattól a Teen Wolfon át A Beavatottig sokfelé asszociálhatunk. Ez utóbbi azért is juthat eszünkbe, mert az Idegpályának van némi sci-fis- young adultos mellékzöngéje is. Ám a disztópiás társadalmakat megjelenítő filmekkel ellentétben ez alkalommal nem tudjuk leküzdeni azt az érzést, hogy Ryan és a rendezőpáros kőkeményen riadót fúj az emberiségnek, hogy a fent felvázolt valóság akármelyik pillanatban a nyakunkba omolhat. Az Idegpálya képi és hangulati elemei emellett mesterien játszanak rá az olyan zsigeri félelmeinkre, mint amilyen a tériszony vagy az a fajta rettegés, amely egy láthatatlan, arctalan tömeg célpontjává válva uralkodik el az emberen.
A zseniális felvezetéshez és konfliktusokhoz képest sajnos kissé gyengécske és ügyetlen lezárást kapunk. Noha az ember gyomra változatlanul megmarad az egydimenziós állapotig összezsugorodott állapotában, ám a megoldáshoz vezető fontos részletek homályossága és elnagyoltsága hagyhat maga után némi keserű szájízt.
A színészek azonban mindent megtesznek azért, hogy mentsék a film becsületét, és feledtessék a nem teljesen kerekre sikerült pontokat. Emma Robert, Dave Franco, Emily Meade és Miles Heizer még az elcsépelt karaktereket is igyekszenek különlegessé tenni, de a fiatalok univerzumából kizárult Juliette Lewis is eléri, hogy együtt érezzünk vele, és ugyanúgy féltsük a játékosok bosszújától, ahogyan a lányát.
Az Idegpálya tehát minden gyengesége ellenére igazán ütős és nagyot szóló alkotás, amely minden bizonnyal többször nézhető lesz majd – miután az ember kiheverte az első alkalmat.
Értékelés: 85/100
IMDb: 7,0
Mafab: 86%
