Ifjúság (Youth, 2015) – kritika

Jelenleg nincs életbevágóbb hír annál, hogy a Saul fia (Son of Saul, 2015) bekerült a legjobb idegen nyelvű film kategória jelöltjei közé. Jómagam is szinte a készítő csapattal együtt lélegezve vártam a bejelentést, s úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ezért hát a kapcsolódási pontot felfedezve arra jutottam: itt az ideje megnézni a kategória tavalyi nyertesének legújabb filmjét. Különös szokás egy filmet egy másikkal ünnepelni, de a nem vetélytárs Paolo Sorrentino Ifjúság (Youth, 2015) című alkotása pont úgy koronázza meg ezt a pillanatot, ahogy megérdemli.

Federico Fellini neve elkerülhetetlenül beleivódott a Paolo Sorrentinoról alkotott képbe, persze nem véletlenül. A tavalyi Oscar-győztes, A nagy szépség (The Great Beauty, 2013) kapcsán akaratlanul is Az édes élet (La dolce vita, 1960) ugrott be mindenkinek, s nincs ez másként az Ifjúsággal sem, amely méltón idézi meg s komponálja újra a Nyolc és felet (Otto e mezzo, 1962). Az alkotói válságot középpontba állító alkotás nyitó álomszekvenciája épp olyan észrevétlenül rántja magával a nézőt, ahogy az Ifjúságot indító koncert, s a bódítóan körbe-körbe forgó kamera. Sorrentino pedig ismét olyan remekművet alkotott, amelyre maga Fellini is büszke lenne.

A történet első ránézésre nem sok izgalmat, ám töménytelen mennyiségű unalomig ismételt életbölcsességet, vagy ha úgy tetszik, közhelyeket rejteget. Első ránézésre. Ugyanis az olasz rendező rendkívüli tehetséggel és lényeglátással olyan művet készített, amely a téma kapcsán a legvadabb fantáziánkat is felülmúlja.

Két idősödő barát nyaralás címszóval egy, a svájci Alpokban található szanatóriumban piheni ki az idő múlásából egyértelműen adódó fáradalmakat. A luxusszálló persze nem átlagos szanatórium, s az urak sem éppen átlagosak. Fred visszavonult zeneszerző, Mick pedig alkotni vágyó filmrendező, akik közösen, ám más-más módon tekintenek vissza lassan múlt időbe tehető életükre. Fred gondolkodás nélkül utasítja el az angol királynő küldöttjét, aki arra kéri, vezényelje el Fülöp herceg születésnapján egyik legismertebb művét, az Egyszerű dallamokat. Még a lovaggá ütés gondolata sem hatja meg a művészt…; ezzel szemben legjobb barátja, Mick görcsösen ragaszkodik legújabb filmtervének vászonra viteléhez, ami rajta és egy csapat kétségbe vonható tehetségű fiatalon kívül senkit sem érdekel.

Két ünnepelt karrier, s két élet, amely lassan ugyan, de a végéhez közeleg. Ezt helyezi középpontba az Ifjúság, és ez elég is ahhoz, hogy bájos, maradandó és messzemenőkig gyönyörű legyen. Fred és Mick a lezárásra készülnek, ám keresik is jövőbeni útjukat, pontosan úgy, ahogy a szanatórium többi lakója, akik egyszerre szolgálnak humorforrásként és lényeges karakterekként. Az Ifjúságban ugyanis nincs semmi mellékes; mindennek, amit a kamera megmutat, jelentősége van. Legyen az a zavarba ejtő táncot lejtő masszőrlány, a két perces monológjával sztereotípiákat döntő Miss Universe vagy az óriási Karl Marx tetoválást viselő, elhízott Maradona.

Sorrentino filmje igazi remekmű, amelyben minden egyes elem hangsúlyos. A színészi játékra egyszerűen nincsenek szavak, Michael Caine, s Harvey Keitel olyan zsenialitással olvadnak bele Fred és Mick szerepébe, hogy öröm nézni. A mellékszerepekben feltűnő karakterekről pedig szintén ódákat lehetne zengeni. A zeneszerző lányát és egyben asszisztensét alakító Rachel Weisz vágás nélküli, mozdulatlan kirohanását nézve levegőt sem tudunk venni, a Hitler szerepére készülő, feltörekvő színészt megformáló Paul Dano pedig pont olyan jól beleillik ebbe a közegbe, ahogy Jane Fonda, akinek néhány perc is elég ahhoz, hogy lenyűgözzön minket.

Ezek után már nem meglepő, hogy az operatőri munka is olyan, mintha festői ecsettel készült volna – egyszerűen gyönyörű. Az elbűvölő képi világ, a magával ragadó színészi játék, a meditatív ritmus és a történetbe elkerülhetetlenül illeszkedő zene mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Ifjúság egy csodálatos mű legyen. A súlyos mondanivalót ellensúlyozza a szépség és a humor, mi pedig elgondolkozhatunk azon, valójában mi is az ifjúság.

Értékelés: 95/100 – Paolo Sorrentino már A nagy szépséggel bizonyította, hogy nem véletlenül emlegetik egy lapon Fellinivel, az Ifjúsággal azonban még magasabbra tette a lécet. Humoros, könnyed, ugyanakkor pontos, megfontolt, s a mélységet lehengerlően művészien tárja elénk. Egyszerűen tökéletes.

IMDb: 7,5/10

Mafab: 78%