Chino 
Mint fény az alagút végén, úgy közeledett 2010-ben Christopher Nolan legújabb alkotása, hogy a sok virtuális parasztvakítás (tisztelet a kivételnek) között végigvezessen minket elménk útvesztőjében. Az Inception ugyan nem zsebelte be a legjobb filmért járó aranyszobrocskát, mégis joggal követel magának helyet a filmtörténelem meghatározó darabjainak elitjében.
Az nem meglepetés, hogy minden arannyá válik a brit rendező kezei között, az Inception azonban még ezt is megfejeli és a XXI. század egyik legkomplexebb filmjévé lépett elő. Nolan két Batman-film között egy olyan blockbustert készített, ami már a kultfilm határát súrolja s az első kockától az utolsóig sajátjának érezhet, hiszen nemcsak rendezést vállalta fel,a forgatókönyv is újra az ő tollából származik, továbbá producerként is jegyzi a filmet. Az alapötlet gyakorlatilag egy összetett kérdésre reflektál; gondolataink tényleg a sajátjaink-e vagy álmainkban nyitott könyvek vagyunk, s mások kedvükre manipulálhatnak minket? Az Inception egyszerre elgondolkodtató és érzelmes, kiválóan ötvözi a megszállottságot és a megtévesztést. Összetettségében, letisztultságában túltesz az olyan elődökön, mint a The Cell (A sejt, 1999) vagy a forradalmat teremtett Matrix (Matrix, 2000). A zseniális rendező korábbi munkáinak elegyét húzta rá erre a témára. Rengeteg elemet ültetett át addigi sikerfilmjeiből. Megtalálható benne a Memento (Memento,2000) titokzatos hangulata, történetvezetése, a The Prestige (A Tökéletes trükk, 2006) misztikuma, illetve akciót is bőven merített The Dark Knight (A Sötét Lovag, 2005,2008) – mozijaiból s az egészet áthatja a hamisítatlan nolan-i atmoszféra. Ha az Inception-t egy szóval kellene jellemezni, a kulcsszó az összetettség lenne. Egy bonyolult mechanikai szerkezet, amelyben a fogaskerekek tökéletes precizitással illeszkednek egymáshoz.
Nolan egy olyan világot kreált, ahol lehetségessé vált, hogy az emberek álmain keresztül, tudatalattijukba lépve titkokat, információkat „lophassanak ki” az erre kiképzett specialisták, az extraktorok. Dominic Cobb (Leonardo DiCaprio) az egyik legprofibb, legképzettebb ilyen álomtolvaj, akinek legutóbbi munkája balszerencsésen végződött, így menekülésre kényszerült. A célpontja, a milliárdos iparmágnás, Saito (Ken Watanabe) viszont megtalálja, azonban megtorlás helyett egy üzletet ajánl neki. Ezúttal nem lopnia kell a gondolatot, hanem egy konkurens vállalat örökösének elméjébe beültetni annak magvát. Ez az incepció, az eredet, ami azonban nem hétköznapi feladat, inkább egy mítosz, mint megvalósítható küldetés. A fizetségnek azonban képtelen ellenállni, újra együtt lehet gyermekeivel, akiket kénytelen volt elhagyni, s akik álmaiban újra és újra visszatérnek. A feladat tehát adott, összeverbuvál egy ütőképes csapatot, hogy teljesítsék a mindenki számára vonzó fizetséggel járó küldetést. Nolannak mindezt sikerült úgy megkomponálni, hogy egy elvont, agyalós tucatfilm helyett, egy kellően bonyolult, érdekfeszítő, ugyanakkor akciódús mozi szülessen.
A megbízás súlyához mérten megfelelő társakra volt szükség, amit a színészek szinte tökéletesen tükröztek is. Külön kiemelendő a Tom Hardy (Lawless, 2012; Tinker Tailor Soldier Spy, 2011) Joseph Gordon-Lewitt (Looper, 2012; Sin City: A Dame to Kill For, 2014) páros, akik egyfajta stan és pan–i humort csempésznek az egyébként kifejezetten komoly filmbe. Nolan nem is volt rest következő sikerfilmjében komoly szerepet kínálni nekik, ahogy Marion Cotillard (Big Fish, 2003; Public Enemies, 2009) is feltűnik a The Dark Night Rises-ban, habár ő nem igazán tündököl Cobb elhunyt feleségének kísértő szerepében. Ken Watanabe (Batman Begins, 2005; Memoirs of a Geisha, 2005) ellenben hozza a tőle elvárt szintet, valamint kötelező jelleggel Michael Caine (Quills, 2000; The Dark Night Trilogy, 2005-2012) is feltűnik egy cameoszerepben. A fentiekből is világosan látszik, hogy Nolan olyan színészeket választott, akiket gondosan válogatott, s bizalma volt bennük. Ilyen szempontból csak a főhős, Leonardo DiCaprio (Titanic 1997, The Departed, 2006) lóg ki a sorból, vele viszont képtelenség mellélőni. Tökéletesen testesíti meg a folyamatosan démonaival küzdő, ugyanakkor hidegfejű profi figuráját, akinek csupán egy motivációja van, amiért mindent képes feláldozni. Ennek ellenére mégsem a sztárparádé viszi a prímet, sokkal komplexebb művel van dolgunk.
Az Inception központi eleme, hogy a valóságot és az álmot, illúziót egyenrangúként kezeli, megtévesztően hasonlóak, s ezt mind egy hiteles, koherens egészként tálalja. Nem is véletlen, hogy a forgatás alatt a készítők arra törekedtek, hogy minél több jelenetet vegyenek fel igazi, „élő” környezetben, ne a greenboxban vagy egy számítógépben készüljön el a film. A technikai kivitelezésről ezt a sémát követve, bátran kijelenthető, hogy a tökéletesség kategóriáját súrolja. Hibátlan operatőri munka, a ferde képbeállítások, a fényképezés, a vágás, mind-mind kiváló. Nagy erénye a filmnek, hogy óvatosan bántak azzal a szegmenssel, hogy a nagy része egy álomban játszódik, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet, az eseményeknek, látványnak csak a fantázia szab határt. A készítők mégsem estek túlzásba, a CGI csak annyi amennyi tényleg muszáj, mégis sokszor tátva marad a száj egy-egy jelenet után, annak ellenére, hogy nem 3D-re készült. Ami a pontot felteszi arra a bizonyos „i”-re a film zenéje. Hans Zimmer személye egyértelmű garancia a sikerre, de ezúttal is sikerült megújulnia, a zene tökéletes harmóniában van a jelenetekkel, szinte egybeforr velük.
Az Inception nem hibátlan, viszont a maga nemében egyedülálló, ugyanakkor nehezen emészthető alkotás. Folyamatos figyelmet igényel, de cserébe nagyon színvonalas szórakozást biztosít. Első megtekintésre kicsit kesze-kuszának tűnhet a cselekmény, de másodjára már egyre több és több részlet kerül a helyére, ami akár új perspektívába is helyezheti a történetet. Azonban nem csupán emiatt beszélhetünk „többszörnézős” moziként róla, a film végére pedig úgy érezhetjük, hogy Nolan a mi fejünkben is elültetett egy incepciót.
IMDb: 8,8
94/100
