A.Judit 
Bűvös kocka, búgócsiga, A kis vakond, Mézgáék, Tisza cipő… Sokaknak ezek a fogalmak a múlt részletei, retró, azonban a ’70-es, ’80-as években felnövekvő generációnak az önfeledt gyerekkort jelentik. Minden korszaknak megvan a maga szépsége, viszont ez az időszak, a szocialista bélyeget viselő Magyarország különösen érdekes körülményeket teremtett. Dalnoky Ferenc (eredeti nevén Deák Ferenc) pontosan ebben az időszakban nőtt fel, és arra vállalozott, hogy megírja fiatalkora rekeszizom-mozgató történeteit Homokkerti capriccio című könyvében, majd – Tímár Péter rendező ajánlásával és kérésére – a Homokkerti víg napok című második kötetben. Mindezekről, jövőbeli terveiről és világszemléletéről kérdeztem egy délutáni kávézással egybekötve.
Mesélnél a Dalnoky írói név választásáról?
Először is, mivel a Deák Ferenc egy történelmi név, és mindenképpen szerettünk volna egy online felületet létrehozni, regisztrálni egy domain nevet, választanom kellett egy álnevet. Egyébként sem akartam vidám könyvet – mert hogy ez volt a szándékom – ezzel a névvel írni. Másrészt pedig azelőtt még soha nem írtam könyvet, úgy voltam vele, ha beégek, hamar elül a por és a haverok se szivatnak! Ugyanakkor van az álneveknek egyfajta misztikuma, jó páran pontosan attól lettek híresek, hogy nem tudták, ki rejtőzik a név mögött!
Mik voltak a Homokkerti Capricco keletkezésének körülményei?
Ahogy mindennek, ennek is van egy gyökere, amihez egészen mélyre kell nyúlni. Sokat jártunk a haverokkal az Imperialba darts-ozni, de mindig nagy volt a tömeg, vagy volt hely, vagy nem. Kitaláltuk, hogy csinálni kellene egy helyet, ahol jól érezzük magunkat: így hoztunk létre egy Darts klubbot, ezzel együtt megalapítottuk a Tiszántúli Darts Szövetséget. 80 négyzetméteren egy igazi hangulatos klub volt, úgy alakítottuk a belső berendezést, hogy szecessziós stílust kövessen: csíkos fapadok, kovácsoltvas lámpaoszlopok. Egy kemény mag, 70-80 fő járt oda, minőségi szivarokat lehetett kapni, olyan söröket ittunk, ami kuriózum számba ment. Minden hónapban volt egy kultúrális est, ahol az élményeinkről meséltünk egymásnak: volt aki a Dalai Lámával találkozott, vagy Indiában járt, így mindig volt miről beszélni. Akkor került szóba, hogy olyan jókat nevetünk a történeteken, le kellene írni őket. Szó szerint én húztam a rövidebbet, úgyhogy nekiálltam. Előtte soha nem írtam, nem igazán tudtam semmit… A sztorik készen voltak, viszont nem találtam a saját stílusomat, az első oldalt legalább 50-szer átírtam! Eleinte nagyon nehéz volt, nem tudtam, hogyan kell alkotni! Mostanra -nagyjából- már tudom: megírom a történet vázát, aztán vagy négy napig hagyom „pihenni”, mint a tésztát, később pedig hozzáadom a poénokat meg a jelzőket, felöltöztetem, mint a karácsonyfát. Így született meg az első kötet!
Kik voltak rád nagy hatással? Kik a példaképeid?
Egyik kedvenc íróm Bohumil Hrabal, közel áll hozám, mert ugyanezt csinálta, mint én. Egyszerű dolgozó ember volt, és amiket leírt, azt mind átélte. Dolgozott a szigorúan őrzött vonatoknál, volt felszolgáló, ebből az élményből született az Őfelsége felszolgálója voltam ( újabb címen Őfelsége pincére voltam – szerk.), amiből Jiří Menzel csinált egy zseniális filmet. A nagybátyjának volt egy sörháza, innen a Sörgyári capriccio, ennek szereplői mind valós személyek. Egyébként egy teljesen egyszerű ember volt, aki azért ment el a vasgyárba dolgozni, majd a kocsmába utána inni, hogy levadássza a témákat, onnan vette a karaktereket. Amikor én is valahová megyek a haverokkal, mindig figyelek, mert ott vannak a jó témák. Hrabal óriási mestere volt a hangulat-teremtésnek, nagyon érezte, hogyan hozzon létre olyan „ízvilágot”, mintha az olvasó maga is ott lenne.
Mivel indokolnád az alcímet, miszerint „Nekem is volt gyerekkorom, nem csak Tom Sawyernek?”
Az alcím választása egy nagyon egyszerű, de tudatos dolog volt. Nagyon szeretem Mark Twaint, nagyszerű újságíró volt és publicista, van három mondása, amit használok is. A mi generációnból mindenki olvasta Tom Sawyer kalandjait, és arra gondoltam, hogy alcímként, mint figyelemfelkeltő eszközt használom. Egy könyvnél a borító 70%-ot visz, tehát ha jó a grafika és jó a cím, biztos, hogy leveszik a polcról, megfordítják, és majd csak utána jön az, hogy milyen az előszó. Fontos, hogy felkeltsd az érdeklődést ahhoz, hogy olvassák és megvegyék a könyvet, főleg a mai elmérgesedett könyvkiadási rendszerben. A belső tartalomra vonatkoztatva az első 30 oldalig van esélyed, hogy jó legyél. Úgy tűnik, ez a fajta figyelemfelkeltés be is jött és működik.
A Homokkerti capriccioból a kedvenc részeim az „Ó, azok a nők…” és a „Homokkerti ötletbörze”. Mindegyik történet követi a valóságot?
Abszolút, a Boros bácsi az osztálytársam apja volt, de mindegyik történet vagy a baráti körömben, vagy a munkatársakkal, vagy pedig a családommal történt meg. Most már meg tudom azt oldani, hogy ha hallok egy jó poént vagy anekdotát, efölé fel tudok építeni egy komolyabb vázat, egy nagyobb történetet, „behúzok” egy-két karaktert.
Ebben látod a könyv sikerét is? Hogy az egész könyv „életszagú”, és ezek a történetek bárkivel megtörténhetnek?
Tímár Péter mondta, hogy ha egy könyv vagy egy film akár pozitív, akár negatív (bár inkább az előbbi) karakterével nem tudsz azonosulni, az nem jó. Ha nem érzed magadénak a történetet, nem tudod például egy filmnél elfelejteni, hogy színészek játszák, akkor rossz az egész. Biztos, hogy az az igazán jó történet, amiben te is ott vagy benne valahol. Nagyon nehéz helyzet, hogy ha van egy nagyon jó történet, ami könyvben ott van előtted, elképzeled, jókat nevetsz rajta és működik, az már nem biztos, hogy a belőle készült fimnél is ugyanígy lesz. Hiszen akkor kész képeket raknak eléd, sarkítva jönnek ki a poénok. Nagyokat buktak így.
Egyetértek veled, hiszen mindenkinek mást jelent egy könyv, máshogy képzeli el a történeteket! A film viszont kész elemek sorozata!
Pontosan, ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a gyerekek olvassanak! A kreativitásuk és a fantáziaviláguk csak a könyveknek köszönhető. A mai fiatalok szókincse 400 szó, ez tragédia! Nem is tudom, mi lesz ennek a következménye…
Hogyan tekintessz vissza a szocialista rendszerre így, több mint 26 év távlatából?
Leginkább a maratoni futáshoz tudnám hasonlítani. Amikor elindulsz, vannak különböző fázisai: a 40 km-t mire lefutod, ott van halál, van, amikor könnyedén haladsz előre, átesve a holtponton. Ez az 50-60 év is olyan, hogy voltak nehéz periódusai, kellemetlen szituációk és tényleg durva dolgok, mint a Rákosi-korszak évei. Az én gyermekkorom, a ’70-es évek volt a „vidám barak” kategória, kifejezetten élhető volt; a szüleim fizikai munkát végeztek, mindenki dolgozott és meg tudott élni. Tehát nem voltak nagy igények, nem voltak extra lehetőségek, de ami a legfontosabb, hogy kiszámítható volt a jövő. Fel sem merült olyan, hogy holnap ki fognak rúgni a munkahelyedről, manapság két-három év alatt tönkremennek emberek, családok, házasságok. Akkor tartoztunk egy blokkhoz, ott az emberek ha utálták a rendszert, egyet utáltak, ma mindenki utál mindenkit.
Hogyan történt a második kötet, a Homokkerti víg napok megírása?
Felhívott minket a Tímár Péter, hogy menjünk fel hozzá a Filmgyárba, az Hunnia utcába. Nagyon tetszett neki a könyv, és szeretett volna csinálni belőle egy filmet, vagy legalább egy forgatókönyvet. Ő olyan fimekben mozgott, mit a Csapd le, csacsi, a Csinibaba vagy az Egészséges erotika. A probléma viszont a pont a Hrabal-os stílussal volt, hiszen egy filmben kell egy vezérszál, egy főszereplő, amikel tud a néző azonosulni. Ebben az első kötetben ez nem volt meg, több történetre és erre a vezérvonalra lett volna szükség. Így Apámat választottam „főszereplőnek” és mellé építettem a történteket.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Most kacérkodok egy gondolattal; gyakorlatilag az emberek 90°%-a olvas a WC-n, van, aki reklámújságokat, van aki könyveket. Csináltam erről közvéleménykutatást is, kiderült, hogy egyeseknek rendes könyvespoca van a Wc-ben. Arra gondoltam, hogy kellene írni egy ilyen könyvet, egyfajta „budienciklopédiát”, már meglévő, önálló értékű történetekből és cikkekből. Egyik barátom már megtervezte a borítót, másik ismerősöm pedig „budiverset” is írt. Lehet, hogy elérjük azt, hogy a TV-ből bejön a mocsok a nappaliba, mi pedig a kultúráért bemegyünk a budira!
Hogyan jött létre a Retrómúzeum?
Az első könyvet mindenképpen szerettük volna egy-két képpel megszínesíteni. Rengeteg tárgyam, játékom maradt meg. Aztán feleségemmel elkezdünk még gyűjteni a szomszédoktól, ismerősöktől, elég szép mennyiség gyűlt így össze. Persze mindig találtunk valamit, ami még nem volt meg – legnagyobb küzdelmem egy fradista pecsétgyűrű volt, amit – mivel rézalapú volt – mindenki eldobott, így csak nyolc év múlva sikerült szert tenni rá. Egy idő után elértük azt a mennyiséget, hogy már nem férünk tőle: így született meg először Ebesen a Retrómúzeum. Nagy sikere volt, hiszen mi voltunk az elsők, akik létrehoztak ilyet. Jelenleg Hajdúszoboszlón van ez a gyűjtemény, több, mint 1000-1500 darabbal, és jelenleg is bővül.
Hol lehet megvásárolni a könyvedet, többet megtudni rólad?
A www.dalnokyferenc.hu honlapomon lehet böngészgetni, a könyvet megvásárolni. Egyfajta gerillamarketinggel terjed, valaki valahol meglátja, kölcsönkéri, aztán neki is kell egy példány, és így tovább. Ezen kívül folyamatosan tartok író-olvasó találkozókat, általában a Váradi Ferivel karöltve, sokszor nagyobb rendezvénysorozatok részeként. Nagyon jó köztünk az összhang, tényleg egy hullámhosszon vagyunk.
Látsz esélyt a könyv külfödi terjedésére?
Ez egy nehéz helyzet, mert került már ki egy-két példány, de nagyban függ a fogadtatás az adott nemzet mentalitásától. A könyvben mindenképpen vasfüggönyön mögötti poénok vannak, amit nyugaton nem nagyon értenek. A németek például rendkívül pontosak és percízek, ők abban jók, viszont a humor eléggé távol áll tőlük. Maga a humor kérdése is bonyolult, a közönség összetétele határozza meg, milyen a fogadtatás. Egy valamit nem szabad elfelejteni – ahogy Karinthy is mondta – : A humor halálosan komoly dolog!
