Idén jelent meg a Főnix Könyvműhely kiadásában A. M. Aranth legújabb könyve, az Oculus, ami egy disztópikus, jövőben játszódó, ízig-vérig science-fiction regény. A könyv már a legelső mondatával beszippantja az olvasót és nem engedi el egészen a végéig. A.M. Aranth angolszász neve valójában egy magyar fiatal szerzőt, Holló-Vaskó Pétert takarja, aki már évek óta jelen van a magyar sci-fi/fantasy irodalom életében. Vele készítettem interjút, hogy megtudjuk ki is ő valójában.
Hogyan lettél író?
Az igazat megvallva azt se tudom, író lettem-e. 😀 Az ember mindenféle magasztos dolgokat képzel egy íróról, Arany Jánost, Móricz Zsigmondot, Jókait vagy Nathaniel Hawthorne-t, Lord Byront meg Shelley-t látjuk magunk előtt a gimnázium végére, ha az író szót halljuk, amint egy-egy korty száraz pezsgőt kortyolgatva merengenek a paraszti lét kilátástalanságán vagy a szerelmes ember keserű sorsán. Hát, én abszolút nem vagyok ilyen! És az utam is máshogy alakult.
Régtől foglalkoztatott a történetmesélés, már elég kicsi koromban nekiálltam képregényeket rajzolni (Robotmesék! Egy csomó még tán most is megvan!), de se a Marvel, se a DC nem ajánlott szerződést, mert túlságosan megelőztem a korunkat, kicsire meg nem adok, úgyhogy átváltottam a betűkre. Igazán írni aztán a gimnázium első évében, az esztergomi Frankában kezdtem, ahol optimista becslések szerint is több, mint négyezer füzetoldalt töltöttem meg hat év alatt. (Egy kis füzet hatvannégy oldal, szóval ez fizikailag is jelentős mennyiség.) Pár barátom olvasta készülés közben a történetet, így folyamatos visszajelzések között alkothattam – máig tartom, hogy elképesztően inspiráló és fejlesztő hatású az azonnali kritika. Az egyetemen kicsit lankadt a dolog, mert elég sok más dolgom adódott a két és fél szakommal, de amikor a vége felé ritkultak az órák, befejeztem első „felnőtt” korban írt regényemet, a máig kiadatlan Lehetetlen párbeszédet. Nem sokkal később kezdtem éhes fiókomnak gyártani a Holdárnyék-történetet… amiről már lehet tudni, mi lett belőle.
Maga a kiadás tökéletesen véletlenül talált meg: sokszorosan áttételes módon találkoztam a steampunk magyarországi pápájával, Farkas Zoltánnal, aki a Főnix Könyvműhely feje. Láttam, hogy nagyon fura nevű szerzői vannak (szegény Dan Krokosra és Victoria Schwabra gondolok főleg. Ezek masszívan álnév-gyanúsak, pedig nem, őket tényleg így hívják!), és rákérdeztem, magyarok-e, mert még nem hallottam róluk. Zoli mondta, hogy nem, ők külföldiek, de pont most keres magyarokat… mire rákérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy ha nekem is vannak ilyen ifjúsági(as) irományok, akkor elküldjem-e neki. Mire igent mondott, és adott egy névjegyet. De már ezer névjegyet kaptam így, szóval el is felejtettem a dolgot, mire egyszer csak rám írt egy üzenetet… Eztán kapta meg a Cleadur szövegét. Nem sokkal később meg felhívott, hogy akkor ez most megjelenik ősszel, mit szólok.
Nem tudom, mit szóltam.
De valahogy így lettem én publikált szerző. Hogy író lettem-e… azt még tényleg nem tudom.
Miért épp a „young adult” vonalat képviseled?
Azt képviselem? 😀 Igazából azt írom, amit szeretek. Sokakkal ellentétben én a „young adult” kifejezést nem szitokszóként használom. Kedvelem ezeket a könyveket, nagyon érdekel az a gyakran fájdalmas, de mindenképpen izgalmas átmeneti időszak, amikor a gyerekből felnőtt lesz. A történeteim gyakori motívuma is ez a változás. Bár például A Liliom Korát vagy főleg az Oculust nem feltétlenül tartom (csak) young adultnak, a zsánertől sok elemet átemelek, az biztos. Egyszerűen azért, mert nagyon friss és kurrens.
Mennyire volt nehéz dolgod, „beépülni” a szakmába, találkoztál-e nehézségekkel?
Mire az első regényem kijött, addigra már négy éve dolgoztam a könyvszakmában, szóval nem igazán szembesültem problémákkal ilyen téren. Mire ide eljutottunk, már a sci-fi/fantasy magyar művelőinek java részét elég jól ismertem, és több barátom is volt a színtér szereplői közül, legyen az író,szerkesztő, blogger… Tehát a dolog szociális részével semmi nehézségem nem akadt.
„Civil” neved is elég regényes hangzású, miért döntöttél mégis úgy, hogy írói álnéven publikálsz?
A Holdárnyék-sorozattal kezdtem publikálni. Egy kérdéssel válaszolok: hány sikeres, magyar, férfi young adult írót tudsz felsorolni? 😀 Olyan névre volt szükségem, ami egyszerre külföldies, de érthető, hordoz valami hangulatot vagy plusz jelentést, és kellően uniszex ahhoz, hogy akár nőnek is véljék. Persze nem csinálok titkot belőle, hogy én vagyok A. M. Aranth, de a könyvesbolt polcainál álló alkalmi vásárlót tekintve a legritkább esetben dönt az, hogy mi van rólad az interneten, vagy mit mondtál a legutóbbi könyvhéten, mert az illető éppen ott találkozik a neveddel először. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy az olvasók szívesebben vesznek így a kezükbe young adult kötetet, mint magyar, férfi szerzőnévvel. Persze más zsánerre is jellemző ez, sci-fiben és fantasyben is jellemzően a külföldi író már pusztán azzal is a magyar elé vág, hogy külföldi.
De mivel valóban eléggé „jó”, vadregényes nevem van, nem tartom kizártnak, hogy a közeljövőben Holló-Vaskó Péterből is publikált szerzőt csináljak A. M. Aranth után.
Miért fontos számodra, hogy sci-fi/fantasy/steampunk – azaz, hogy alternatív világban játszódjon a történeteid?
A távolság miatt. A jó fantasztikus mű ugyanúgy a valóságról szól, mint mondjuk a legföldhözragadtabb Móricz-történet. Ráadásul meghökkentően hasonlóra próbálnak mindketten rávilágítani: az emberi természet, az emberség legmélyét akarják feltárni, csak míg Móricznál visszataszítónak, elborzasztónak érezzük például az erőszakot annak tökéletes valószerűsége és realitása miatt, addig egy fantasy esetében ez nem zökkent ki a felfedezésből, mert az elménk alapból tisztában van vele, hogy ez fantasy. Ez a távolság, amit a fantasztikum hoz létre, lehetővé teszi, hogy közelebb lépjen a történet az abszolútumokhoz: a rosszak sokkal gonoszabbak, a jók sokkal tisztábbak tudnak lenni – így felemelkedésük vagy bukásuk is sokkal nagyobb tétekkel jár. Számomra ez a kicsit eltávolított terep lehetővé teszi, hogy még nagyobb területet járjak be az olvasókkal, fizikailag, erkölcsileg, lelkileg egyaránt. Másrészt pedig amellett, hogy nagyon érdekel a világunk számos aspektusa, még egy fokkal jobban vonz a valótlan, az, ami nincs, de egy kis fantáziával elfogadható, hogy lehet, lehetett, vagy lehetne. Ez egy kis extra borzongás, egy plusz réteg csokiöntet a fagylalton.
Történeteidben női főhősök szemén keresztül mutatod be a világot, miért fontos ez számodra?
Nagyon szuper nők között volt szerencsém felnőni: az édesanyám, a húgom, a nővérem, sőt, egy bizonyos szomszéd lány is nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Az egyetemen is legalább annyi lány barátom volt, mint fiú. Csodálatosnak tartom a nőket, a történeteiket, az életüket, a szerepet, amit egy házasságban betöltenek, a szerepet, amit a férfi életében be kellene tölteniük (csak a férfiak gyakran lázadnak ez ellen). Belegondolva, hogy a lányok ugyanúgy végignyomják a 12 év sulit, majd az egyetemet, a munkát, mindezt úgy, hogy ezek egyes aspektusaihoz pusztán a biológiájuk-felépítésük miatt kevésbé alkalmasabbak a férfiaknál (más területeken meg persze sokkal alkalmasabbak)… szerintem a nők szuperemberek. Bolond lennék férfi főhőst választani! 😀
De azért fogok, több projektem is van most, ahol férfi főhőst kíván a történet. Az eddigiek pont női szemszöget igényeltek – például az Oculusban a tény, hogy Truth lány, sokkal törékenyebbnek mutatja őt, mintha fiú lenne -, de most már azért olyan mesét is szeretnék és fogok mondani, ahol férfi a főszereplő.
Történeteidben részletgazdagon kidolgozott karakterekkel és világokkal találkozunk. Melyiket tartod fontosabbnak? Elsősorban a személyes sorsukat vagy a világukban (és a sajátunkban) megmutatkozó abszurditásokat akarod bemutatni?
Nehéz kérdés. Úgy hiszem, hogy még a legnagyobb katasztrófák, egy holokauszt, egy Hiroshima elleni atomtámadás, egy Pompeji vulkánkitörés sem jelenthet nekünk pusztán egy statisztikai adatot, hatmillió zsidót, 90-150.000 japánt. Ezek az események a puszta méretüknél fogva vágják fejbe az embert, de mit sem jelent önmagában a szám, ha nincs mögötte az egyéni sors, ha közben nem hallunk a kis fűszerboltosról és a családjáról, akiket elhurcoltak, vagy nem halljuk a történetet, amikor a kisfiú épp csak visszaszalad az emeletre a matekkönyvéért, amíg a szülei reggeliznek, és a falakon átsütő fény az öregeket megsüti odalent, míg a gyerek túléli a hőhullámot, mert az emeleten van… Akkor önmagában mindez semmit sem ér.
Úgy gondolom, ez így van az írásnál is: ha a szereplők túl egydimenziósak, nem tudunk róluk semmit, akkor a világ, akármilyen alapos is a felépítése, üres marad, hideg. Lehet ez jó, lehet ez a cél – a hard sf könyvek például pont nem drámát és nagy lelkizést szeretnének bemutatni, hanem egy nagy ötletet bontanak ki, amit a személyes sorsok részletes kifejtése sokszor csak akadályozna. Jó példa Andy Weir könyve, A marsi. Mit tudunk Mark Watney szüleiről? A szerelmi életéről? A sikereiről, kudarcairól? Semmit. És számít a történet szempontjából ez? Nem igazán. Hasonlót lehet megfigyelni például a szintén magyar Brandon Hackett egyik-másik regényében, mondjuk az Isten gépeiben, ami egyik nagy kedvencem: a szereplők annyira másodlagosak a feltárulkozó események brutális méretéhez képest, hogy egyáltalán nem számítanak. Annyira nem, hogy szinte észre sem vesszük, amikor éppen kettő van belőlük. 😀 És ez így is van rendjén – ez a motívum teljesen illeszkedik az Isten gépei emberiségéhez is.
Amit én szeretnék íróként, az viszont nem ez. Én szeretem, ha a világom él, lélegzik, a szereplők pedig annyira elevenek és sokdimenziósak, hogy sokszor ők írják a történetet. Nem egy ilyesmi történt az Oculusban is: szépen elterveztem, mi fog történni Truth-szal, és a lány megvétózta, mondván: de én ilyen és ilyen vagyok, szóval én máshogy cselekszem. Le lehet érte hülyézni őt, mert nem éppen a helyes döntéseket hozza, de a helyében én se azokat hoztam volna.
Így egyébként a világunk fonákságai, amik megjelennek a könyveimben, szintén hitelesebbek. Egy féldimenziós papírmasé szereplő reakciója egy eseményre nem ráz meg minket, de ha egy igazi, működő karakter az illető, mindjárt más a helyzet.
Mind a Holdárnyék sorozatban, mind az új könyvednél az Oculusnál megjelenik a szülőkkel való konfliktus, nagyon kevés karakterednek van harmonikus kapcsolata a felmenőivel. Miért van ez így?
Ennek egyszerű okai vannak. Egyrészt, melyik történet hangzik érdekesebben – az, amelyikben a főhőst véletlenül sem adják el a szülei rabszolgának, hanem szeretetben mindent megtesznek érte, vagy az, amelyikben igenis eladják egy gazdag biológusnak, hogy lásson helyette? A konfliktus mindig érdekesebb. Másrészt, mert a felnövés egyik alapvető és kikerülhetetlen lépése a konfliktus a szülőkkel, a „régivel”. Ahogy pedig már mondtam, a szereplőim többsége pont ezen az érzékeny, viharos időszakon megy át. Senki sem lehet felnőtt, aki előbb nem kérdőjelezi meg a szüleit, legalábbis bizonyos dolgokban (aztán persze rájön, hogy igen gyakran nekik volt igazuk… de maga a konfliktus szerintem akkor is szükséges). Ennek a belső konfliktusnak a kivetítése a könyveimben a külső súrlódás, a veszekedés (sőt… csak várd meg a negyedik Holdárnyék könyvet…), ami – lássuk be – gyakran jellemző a való világra is. Harmadrészt pedig a szülőkkel való konfliktusban testesül meg a történeteimben a világ jelenével való szembenállás, az újító szándék, ami egyes karaktereket vezérel. De a történet végére általában ők is arra jutnak, hogy olyan döntéseket hozzanak, amiért a szüleiket és a korábbi generációt még hibáztatták…
A negyedik ok pedig, de ezt csak nagyon kis betűkkel kérem kiírni, az a lustaság. 😀 Megdöbbentően nehéz jó, harmonikus, de hihető, reális szülő-gyerek viszonyról írni! Ha túl jó a viszony, senki sem hiszi el – őszintén, ki tudta ELHINNI a Gilmore Girls-ben Lorelei és a lánya kapcsolatát? Tegyük a szívünkre a kezünket, na.
Az Oculus írásánál mi volt a legnagyobb kihívás?
Az Oculus megírását valahogy sokkal könnyebbnek éltem meg, mint a Holdárnyék-könyvekét, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem négy évig húzódott a munka miatt/mellett, hanem folyamatában tudtam írni. Így nem felejtettem el például azt, hogy valamelyik szereplő szemüveges-e vagy sem, mint például a Holdárnyék-sorozat esetében történt. Itt a fő nehézség a tudományosságra törekvés volt: kellett egy valamennyire tudományosan is megálló magyarázat arra, hogy egy komplett bolygó lakossága megvakuljon 40 éves kora körül. Már több cikket fordítottam egy bizonyos tényleg létező amőbáról, ami ha a szembe jut, okozhat vakságot, sőt, a látóideg mentén kellemetlen helyekre, például az agyunkba is eljuthat – szóval a választás nem volt nehéz. De hogyan is működik a bulvársajtó által meglehetősen nevetségesen csak „agyevő amőbának” elkeresztelt állat? Állat-e egyáltalán? Mekkora? Tényleg képes az agyig eljutni, vagy ez is csak egy horror urbánus legenda? Mi a bánatot zabál ez az amőba, amikor nem kap humán szemgolyót a tányérjára? Ezekre a kérdésekre egyedül nem kaphattam volna választ. Ahogy arra sem, hogy milyen evolúciója lehet egy primitív fejlettségű bolygónak, milyenek a növények egy olyan égitesten, ami kicsit nagyobb a Földnél, sokkal hosszabb egy nap, és még a csillag is más színű? Milyen egy éjszaka ott, ahol nincsenek még igazán rovarok? (Segítek: baromi csendes.) Ezek azok a részletek, amiken áll vagy bukik egy elképzelt bolygó hitelessége. Itt rengeteget olvastam a dolgok után, és nagyon sokat segített egy biológus végzettségű molyos cimborám, Bori, akivel órákat beszélgettünk át Avalon bioszférájáról és a galád amőbáról. Magamtól ezekre nehéz lett volna válaszolni, márpedig ez egy sci-fi regény – én pedig igyekeztem komolyan venni a sci-részét is.
Másik nagy kihívás a vakság kérdése volt, egész pontosan az a rész, amikor azt kellett kisilabizálnom, hogy pontosan hogyan is kell viselkednie egy embernek, aki pont egy vak helyett lát, azaz amit ő lát, azt látja a vak is. Hogyan fog egy ilyen látó rabszolga mozogni? Hova áll, amikor a tulajdonosa megy valahova, honnan kell néznie, amikor az illető eszik? Hiszen ha mögötte áll, amikor eszik, akkor a frissen megvakult tulaj brokkolival fogja elmaszatolni a saját sminkjét, hiszen nem látja, hova kell tennie az ételt… így evésnél pont szembe kell ülnie. Mennyit mozoghat hát egy oculus? Hogyan olvashat? Állva, ülve? Mi történik, ha elálmosodik? Itt ráadásul csak magamra hagyatkozhattam – még nincs ilyen technológia. Senki sem látott még valaki más helyett. De ahogy figyelem a nemzetközi tudományos sajtót, igazából már ez sincs annyira messze…
A könyved borítója igazán jóra sikerült. Volt beleszólásod abba, hogy mi legyen rajta, hogy nézzen ki, vagy ez kiadói döntés volt?
Az alapötlet az enyém volt. Elsőre én egy minimalista stílusú borítót képzeltem el, amin semmi nincs a világon, csak a szerző, a cím, és egy arc, Truth arca. A probléma az volt, hogy ehhez nyilván kellett egy arc. Aztán amikor a 2015 téli PlayIT Shown dolgoztam, egyszer csak elsétált a pult előtt Truth, ahogy én elképzeltem – oké, elég profin Lara Croftnak öltözve, de arcra hamisítatlanul. Végül összeszövetkeztem a lánnyal, a Győr környéki Vitéz Lucával, hogy ugyan már, legyen a könyvem borítóján… hát, lett. 😀 Végül Botond barátom készített jó pár minimalista változatot, amik között szerintem voltak nagyon jó borítók, de a kiadónál végül Kovács Attila a.k.a. Holden Rose barátom révén felmerült Tóth Zoltán neve, és az ötlet, hogy készítsen egy sci-fis hátteret is Luca arca mögé. Neki pedig annyira testhez állt a feladat, hogy elkészítette a már ismert borítót. Végül a hátlapra is találtam egy nagyszerű Aoi-t Varga Klau személyében, szóval ez egy nagyon sok emberes projekt volt, hosszú ideig is tartott, de a végeredményt látva azt kell mondjam: nagyon megérte a sok munka. Amúgy szinte minden olyan rajta, amit én mondtam, a városra zuhanó katonai leszállóegységektől a Truth szeme körüli digitális mütyür-fényen át Aoi hajszínéig. Ilyen téren is jó a kommunikáció a kiadóval, nem nagyon veszekedtünk a borítón.
Melyik karakteredet szeretted a leginkább írni?
Ez a kérdés rettentő nehéz. Ha csak az Oculust nézem, akkor a Szellem volt a legjobb élmény – a Cernobog űrhajó önmagát istennek képzelő, cinikus hajóintelligenciája. Neki a fejemben nagyon komoly múltja létezik, sőt, nem csak a fejemben: a még meg nem jelent Lehetetlen párbeszédben és annak folytatásában igen aktív szerepet kap az az ember, akinek az elméjéről készült másolat a Szellem. Nagyon kedvelem ezt a karaktert, van valami tragikusság a cinikus, gonosz humora és kisbolygó méretű egója mellett is benne.
Ha úgy globálisan nézzük az eddig megjelent könyveimet, akkor Arakhnis Mashirasul, a Holdárnyék-világ kétszínű, gonosz igazgatója a kedvencem. Az önmegtartóztatás nélküli, kegyetlen humora, és az amögött rejtőző majdnem háromezer évnyi tapasztalat nagyon közel hozta a szívemhez.
Ha a még nem megjelent írásokat is nézhetjük… 😀 Akkor itt még van egy holtverseny:
- A Holdárnyék harmadik részében felbukkanó új főszereplő, Siobhan McKinley (igen, még egy ír), aki egy zord külsejű, de a végletekig ragaszkodó és szeretetre éhes lány. Őt írni a fájdalmas múltja, és az ennek ellenére benne rejlő fantasztikus értékek miatt volt érdekes.
- Aydas Warden, a Lehetetlen párbeszéd hőse. (Igen, a Lehetetlen párbeszéd az a film, amit Amy és Ashley képtelen ébren végignézni a Holdárnyékban, mert annyira unalmas.) Ez a fickó mindenben kételkedik, keresi az igazságot, miközben tudja, hogy talán nincs is olyan, hogy igazság, és közben kiáll azért, amit jónak vél, miközben nem is biztos benne, hogy van olyan, hogy jó. 😀 Egy ennyire durván relativista szereplőt írni iszonyú üde érzés volt.
Köszönöm az interjút!
Holló-Vaskó Péter legújabb könyvével beírta magát a magyar SF irodalom nagyjai közé, ajánlom mindenkinek aki teheti, hogy vegye meg, olvassa el, mert olyan gondolatok vannak mélyen elrejtve a könyvben, ami mindenki (minden korosztály!) számára izgalmas lehet. Egy, az írótól származó deidkálási mondattal zárnám a cikket: „Nyisd ki a szemed…és láss!”