Blackphoenix 
Nagy Ágnes szobrász 2020 tavaszi Palm Beach-i kiállítása nyomán a művésszel készített interjút a Miami Art Scene magazin.
Az interjú angol nyelven itt olvasható:
https://www.themiamiartscene.com/the-magnificent-sculptures-of-agnes-nagy-combine-reality-imagination-nature-mysticism/
Miami Art Scene: Mi a legjobb abban, hogy művész vagy, hogy kezdted az utat?
Nagy Ágnes: Már gyermekkoromban éreztem belső késztetést és állandóan valami kreatív dolgon törtem a fejem. Növényi termésekből karkötőket készítettem, gipszből festett-színes maszkokat, nagymamám Singer varrógépével és segítségével táskát, ruhát hoztam össze, kiégethető, színes gyurmából a család nő tagjainak kitűzőket és kis szobrokat, papírból meg amit el lehet képzelni, mindent meg tudtam csinálni…Magabiztosan nyúltam az ecsethez, agyaghoz, de az igazi sorsfordító pillanat általános iskolai festőművész rajztanárnőmnél kivívott elismerő figyelme volt. Maroknyi tehetséges gyerekekkel együtt tudatosan terelgetett a művész pálya felé.
A szocializmus idején születtem Magyarországon, Budapesten. Gyerekként szinte semmit nem érzékeltünk abból, hogy igencsak korlátozottak voltak a lehetőségeink. Értelmiségi, szerető családból származom, szüleim mindent megadtak, sok könyv vett körül, kiállításokra, múzeumokba jártunk, sokat beszélgettünk, kirándultunk, a kultúra fontos szerepet töltött be az életünkben. Édesapám később, itthon jegyzett nívós műgyűjteményt hozott létre XX. sz.-i iskolákra, festőkre fókuszálva. Engem is festőművésznek szánt. Ezzel szemben a középiskoláimban kerámia és bőrdíszműves szakokat választottam és csak nagy kitérő évtizedek után robbant be az életembe az, ami valójában mindig is feszített és egy rinocérosz formájában manifesztálódott. Szobrász lettem.
Nagyon szeretek hatni az emberekre, azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Azt hiszem a siker iránti vágyam mélyen gyökerezik bennem, de a munkát sosem spórolom le, maximalista vagyok.
A művészet hivatás és egy olyan életforma, ahol nem válik el egymástól a munka és a magánélet, ez nem tudatos választás kérdése és ilyenformán hatalmas felelősség is, hogy amiben az ember a legjobb, azt a legjobban csinálja és ezt mások élvezetére csinálja. Aki egy kiállítást megnéz vagy együtt él egy műalkotással, sose tudja megunni, mindig feltöltse vagy hatással legyen rá a látvány és hozzátegyen valamit a személyiségéhez, gondolkodásához, ízléséhez, több legyen általa. Így a művészeten keresztül másképpen kapcsolódhatok az emberekhez, olyan érzelmi húrokat pendíthetek, ami csak a művészeteken keresztül lehetséges.
Miami Art Scene: A szobrai káprázatosak, honnan jön az inspiráció?
Nagy Ágnes: Magamban mindig mondogatom; ezek nem állatok! 🙂 Miközben nyilvánvaló módon mégiscsak állatfigurákon, állat karaktereken vagy szakrális állat attribútumukon keresztül fejezek ki gondolatokat, érzéseket. Véletlen folytán alakult így, de szerintem mégsem véletlen, hogy ez a korszakom ennyire elnyúló és egyre inkább dominánssá válik.
Ragaszkodom a saját vizuális nyelvemhez, ezáltal könnyen felismerhetőek a szobraim, legbelső önmagamból merítek. A munkám hitvallás, a hitem erős támaszt ad mindehhez.
A szocializmus bukásakor, mikor megnyíltak a határok és világ útlevelük lett, Olaszország volt ahová először elutaztunk. Az európai görög-római kultúra, művészet, építészet nagyon otthonos számomra és erősen hat rám. De az ókori “kezdetleges” ábrázolásmódban már ott van a mai kortárs művészet, annyira absztrakt és túlszárnyalhatatlan. A legnehezebb feladat tehát őszintének lenni és a mai zajos képi cunamitól amennyire lehet függetlenedni és önmagunkból merítkezni, aminek nyilvánvaló gyökerei több ezer évre is visszanyúlhatnak.
Leginkább francia és olasz magazinokat vásárolok, érdekel a dizájn, a lakberendezés, építészet, sokat utazunk, nyitott vagyok a világra, megőriztem a gyermeki lelkesedésre való hajlamomat. Szabad, lázadó, kritikus természetemet az alkotásaimban tudom leghitelesebben kifejezésre juttatni, ami akár egy társadalomkritikának szánt üvöltő oroszlán képében nyilvánul meg. A hátán fekvő unikornist az a felismerés inspirálta, hogy mekkora hatással vagyunk a környezetünkre és tetteinkkel befolyásolhatjuk sorsunkat. A biztonságérzetünkből így vagy úgy mindnyájunkat kibillent az, ami a bolygónkkal történik és egy ponton mindenki megérzi a “már semmi nem olyan, mint régen” érzést. Az értékvesztett, értékválsággal küzdő világra reflektálva ezt a szobrot régi metszetekkel fedtem be.
Miami Art Scene: Nagyon érdekes a munkáid stílusa. Vizuálisan ösztönző és gondolatgazdag nagy szimbolizmussal. Tudsz nekünk mesélni a kreatív folyamatról?
Nagy Ágnes: A dolgok mögöttes, rejtett, többrétű értelmezése nagyon foglalkoztat és számomra misztikus dolog. Volt, hogy a szobrom elkészülte után kutattam csak utána, milyen szimbólumokat rendelnek a különböző korokban a vallástörténetben, művészettörténetben stb. az állatkaraktereknek. Ráébredtem, hogy tudat alatt ez a nyelv mindannyiunkba kódolva van. A szimbólumokkal egy sor üzenetet tudunk közvetíteni. Kifejezhetjük vele a világnézetünket, hitvallásunkat, ideáinkat…A 2019-ben Magyarországon megjelent Balassi Szimbólumtár Állatszimbolika enciklopédiába az én munkáimat is beszerkesztették. Ez egy hiánypótló mű volt, mert mindaddig a Szimbólumtárnak csak az online változata volt hozzáférhető, amit addig én is használtam. Most ily módon a tudomány és a szobraim kapcsolódnak. Érdekel a zoomorfológia, a fiziognómia és jellemábrázolás kapcsolata. Emberi természetünk, jellemünk az arcunkon, a testtartásunkon éppen annyira megmutatkozik, mint ahogy bizonyos tulajdonságokat rendelünk különböző állatokhoz, zoomorf jegyei alapján. És persze fordítva.
Egyfajta férfias lendület, erő minden szobromban benne van, ez az én maszkulin oldalam, amit másként nem élhetek ki. A sportban is képes vagyok ezeket az energiákat hasznosítani. A sport jó fizikumot ad, ami a szobraimhoz szükséges.
Samottos agyagból úgy építem fel nagyméretű szobraimat, hogy az önmagát képes legyen megtartani. Nem alkalmazok semmi merevítést egyszerűen egy jó statikai koncepció mentén haladok. Arra gondoltam, hogyha hatalmas, méteres agyagedényeket tudok ily módon csinálni, akkor szobrot is fogok tudni. És működik. A technika bonyolult, kísérletezéseim következtében mondjuk 10 elkészült szoborból csak kb. 6 darab az, ami végül kiállja a határok feszegetését. A stílusom eltér a megszokottól, Magyarországon rajtam kívül senki, de a világon sem ismerek mást, aki ilyen módon vagy technikával dolgozna. De ez a kulcsa annak az ábrázolásmódnak, ami annyira jellemez.
Miami Art Scene: Van olyan szobrász (múlt vagy jelen), akit leginkább csodálsz, vagy ki befolyásolhatja a stílusodat?
Nagy Ágnes: Persze rengeteg művész munkáját csodálom, sokféle irányzatért rajongok az egyetemes művészettörténetből a közelmúltból és a kortársak közül, de leginkább a korukat megelőzni tudó újítókat csodálom, akikben az igazi őszsenit (őstehetséget) érzem. Ami engem illet, amennyire lehet, szeretem magam függetleníteni más munkáitól. Hogy már létező stílusra, meglévő irányzatra építsek, engem nem érdekel. Más egy már meglévő ikonikus mű parafrázisa. Hasonlítgatnak néha ehhez vagy ahhoz a művészhez, de ez azért lehet, mert többféleképpen, többféle úton juthatunk el hasonló megoldásokhoz. Szerintem kell is valami “naivitás” ahhoz, hogy mások zsenialitása ne bénítson meg, ne lebegjen az ember szeme előtt konkrét élőkép.
Valószínűleg “a különbözőségem az erősségem, mert egyéni úton jutottam el ahhoz az ábrázolásmódhoz, ami jellemez. Nem volt mesterem, akinek a stílusa nyomot hagyhatott rajtam.” Akinek sok bíztatást, empátiát és a fenti szavakat köszönhetem Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész volt, a híres Flow elmélet megalkotója Csíkszentmihályi Mihály az Egyesült Államokban élő professzor fivére. A művészetét akkor ismertem meg, mikor bő évtizeddel ezelőtt 70 éves életmű kiállítását véletlenül felfedeztem Szentendrén. Nagyon odáig voltam. Elkértem a múzeumtól a telefonszámát, szerencsére fogadott és bemutathattam neki az akkorra már elkészült első sorozatomat, amit addig még senki sem látott. Az ilyen találkozások sorsfordítóak tudnak lenni. Tőle egyszer sem hallottam azt véleményt, hogy ilyet nem szokás, ilyet nem szoktak, inkább azt kérte folytassam, amit elkezdtem, haladjak a saját utamon.
Miami Art Scene: Hogyan navigálsz a művészet világában, vannak-e trendek, melyeket követsz?
Nagy Ágnes: A rozsdamentes acél használata, mint amilyen a bika, a languszta…abszolút újításnak számít, tekintve a formai gazdagságot, ami nagy technikai kihívást is jelent. Büszkén mondhatom, hogy a világon egyedülálló szakértelemmel rendelkező öntödében történik ez a munkafolyamat. Bonyolult öntési technológiával.
Fontos szempont, hogy jól mutassanak (menők legyenek) a szobraim. Az arányokon és a minőségen van a legnagyobb hangsúly. A látványt leginkább ez határozza meg. A dekadencia nagyon jellemző munkáimra.
Nyitott szemmel járok, látok, szeretem megismerni a trendeket a képzőművészetben, építészetben, formatervezésben, lakberendezésben, divatban… Bármiből inspirálódhatok, de nem tartom magam trendkövetőnek. Ez az attitűd a szobraimban is megnyilvánul. Szerencsés vagyok, mert olyan háttérrel rendelkezem, ami megengedi számomra ezt a friss, újító hozzáállást. A vizuális művészetekben a tárgy tervezés, a formák; figurális vagy nonfiguratív, de mindenképp az érdekel, ami a környezetbe, a belső terekbe is kihelyezhető, amivel együtt lehet élni. Magyarország egy nagyon pici piac, a galeristák szinte név szerint ismerik a gyűjtőket. Nagyon vékony az a réteg, aki kortárs szobrokat vásárol. Szükségszerű, hogy nyitni kell a világ felé.
Miami Art Scene: Mesélj valamit a közelmúltbeli kiállításáról az Art Palm Beach 2020-ról, ahol az Erdész Galéria & Design-nal jelentetek meg.
Nagy Ágnes: Az Erdész Galéria & Design már nagyon sok Egyesült Államokbeli vásáron képviseltette magát. Ez csak az első lépés volt az együttműködésünkben. Tervezünk további amerikai vásárokon való részvételt. Nagyon kedves volt az Art Palm Beach- i közönség, nagy volt az érdeklődés. Hatalmas energiával töltött fel az ottlétünk és a látogatók reakciója. Talán picit kevesebben voltak, mint amire számítottunk. Ettől függetlenül nagyon élveztem minden pillanatát a vásárnak és az utazásnak.
Nagy Ágnes alkotó az életútjáról, munkáiról, technikáról, művészi hitvallásról:
„Szabálytalan az utam. Nem tanultam a szobrászatot. Harminc éves is elmúltam, mire akkora energiák szabadultak fel bennem, hogy ezek az alkotások szinte kirobbantak belőlem. Nem minden előzmény nélkül, mégis van abban valami eleve elrendeltség, ahogy mindez megtörtént. Ahhoz, hogy felismerjem hivatásom jelentőségét az életemben, személyiségemnek komoly átalakuláson kellett keresztül mennie.
Álmodozó gyerek voltam. Nem kötött le az iskola, de a kora nyári kék égboltra bekúszó bárányfelhőkről és arról a valami időtlen boldogság érzésről azóta is vannak emlékképeim. Folyton az ablakon bámultam kifelé. Emlékszem arra is, amikor megkaptam első csomag NDK-s kiégethető gyurmámat, egyből kis szobrokat készítettem, amit azután büszkén mutattam csodálatos festőművész rajztanárnőmnek. A nyári szünetekben szüleim levittek bennünket a húgommal Balatonvilágosra a Magyar Tudományos Akadémia tudós-, és gyereküdülőbe. Rettenetesen gyötört a honvágy, hiányoztak a szüleim és a legjobb gyógyírt a szorongásomra a balatoni táj, a naplemente, a napfelkelte festése jelentette. Apukámtól örökölt sötétbarna aktatáskában voltak a kellékeim; rajztábla, festékek…én meg mint egy kis ropi fürdőruhában ültem egy padon és festettem. A találékonyság, a kreativitás mindig jelen volt az életemben, bármiben ki tudtam élni. Egy ajándék becsomagolásától kezdve a mediterrán agyagedényeim építéséig.
Férjemmel sorsszerű volt a megismerkedésünk. Egyikünk sem gondolta volna és akkoriban is szokatlannak számított, de kevesebb, mint egy évvel megismerkedésünk után összeházasodtunk. 21 éves voltam és teljesen megváltozott az életem. A 22. szülinapomon megszületett a kislányunk, pont a Képzőművészeti Egyetemi felvételi utolsó napján. A rajztábla mellől indultam szülni. 25 évesen még fogalmam sem volt arról valójában mit szeretnék csinálni és a sport volt a nagy szenvedélyem. A fitnesz világa vonzott leginkább. Alibim is volt, hiszen ekkor már egy pici lány boldog anyukája voltam. Tulajdonképpen dolgozhattam volna továbbra is egy galériában vagy akár otthon is maradhattam volna főállású anyukaként, amibe az is belefért, hogy fitneszversenyekre készüljek. Sikereim voltak, kerek volt az életem, férjem mindenben támogatott és mindent megteremtett számunkra, mégis valami rettenetesen hiányzott. Most is, hogy visszatekintek ezekre az évekre, olyan messze voltam valódi önmagamtól, amennyire csak lehetett. A felszínen nem látszó, számomra akkor nem nyilvánvaló elfojtások vezettek oda, hogy szorongó alaptermészetem mellet lelki mélypontot éltem meg. Ahogy újra kezdtem felfedezni a kreativitásomat úgy szűntek meg a pszichés problémáim is.
Elhatároztam, hogy a felnőtt korban megszerzett hitemről nem beszélek. Mindezt a csodát és kegyelmet a munkáimon, a szobraimon keresztül szeretném bemutatni. Ezt érzem küldetésemnek.
Az első szobraim nagyon ösztönösek, minden traumám bennük van. Ezért lett a kiállításom címe: „Ezek nem állatok”. A Dürer metszet alapján készült első szobrom a rinocérosz mindent elárul az akkori megsebzett belső világomról. Az erős páncél nem véletlenül ennyire hangsúlyos. Ettől a szobortól lettem végtére is szobrász, itt találtam rá a vizuális nyelvemre. Mindennél tisztábban és világosabban megértettem, hogy mindazok a talentumok, amikkel születünk, közvetítői szerepre késztetnek bennünket, arra, hogy szépséget hozzunk a világba.
Samottos agyagból úgy építem fel nagyméretű szobraimat, hogy azok képesek legyenek megtartani önmagukat. Nem alkalmazok semmiféle merevítést, egyszerűen igyekszem egy jó statikai koncepció mentén haladni. A technika nem egyszerű, de arra gondoltam, hogyha hatalmas, méteres agyagedényeket tudok ily módon csinálni, akkor szobrot készteni is képes leszek. És működik. A kísérletezéseim nyomán 10 elkészült szoborból körülbelül 6 darab az, ami végül kiállja a kemény próbát. Nem ismerek mást, aki ilyen módon vagy technikával dolgozna még a világban. A rozsdamentes acél használata abszolút újításnak számít, bonyolult öntési technológiával készülnek ezek a szobrok, egy különleges öntödében.
Az alkotás nálam egy nagyon magányos, koncentrálós, befelé fordulós időszak, nagy állóképességet és fizikai erőnlétet igényel, ami után vibráló természetemnek jól esik a csillogás. Nőiségem megélése mindig központi kérdés számomra. Pedig fiúnak vártak szüleim és később is kicsit fiúsan neveltek. A csuklóim nagyon vékonyak, sokszor csodálkoznak rá az emberek, hogy ezek a markáns, erőteljes szobrok, hogy jönnek ki a kezeim közül. Én ezt a kettősséget hihetetlenül élvezem, de ebben nincs semmi tudatosság. Egyfajta férfias lendület, erő minden szobromban benne van, ez az én maszkulin oldalam, amit másként nem élhetek ki. Képtelen vagyok lágy, és úgymond nőies alkotásokban (szobrokban) gondolkodni. A természetes, velem született adottságok kihangsúlyozását mindig többre tartom a megjelenésemben és ez az őszinteség jellemző a szobraimra is.”
Egyéni kiállítások:
2011 – Virág Judit Galéria – Budapest
2011 – Fővárosi Állat-, és Növénykert – Budapest
2012 – Magyar Természettudományi Múzeum – Budapest
2020 – Art Palm Beach – Palm Beach
Csoportos kiállítások:
2008 – Artchaika Egyesület Kerámiapark – Budapest
2013 – Búza Barna Művésztelep – Sarkad
2014 – Bergmann Galéria, Szoborpark – Budapest
2014 – Búza Barna Művésztelep – Sarkad
2014 – „Labirintus” Kiállítás – Szentendrei Művészet Malom
2014 – III. Szobrász Biennále – Szentendrei Művészet Malom
2015 – Európa Szoborpark – Balatonalmádi
Fotókredit: Nagy Ágnes
