Chino 
Ami a sorozatokat illeti, manapság többnyire a divatos underground és mainstream darabok uralják a TV képernyőket, s valljuk be, kajálja is őket közönség. Persze a jó sztori, színészi alakítások vagy a stílus predesztinálja is őket erre a népszerűségre, de azért valami aspektusbeli újdonság igazán ráférne már a szériákra. Valami hasonlóval próbálkoztak Neil Gaiman regényének adaptálásával az Amerikai istenek (American Gods, 2017-) esetében, melynek a premier szezonja a nyáron ért véget. A sorozat a tavalyi Comic Con-on bemutatott trailere óta került igazán a középpontba.
Az alkotók kicsit visszanyúltak a 20-as, 30-as évek filmművészetének hőskorába és különböző módszerekkel, illetve egyfajta művészi szabadsággal dolgozták fel Gaiman bestsellerét. Ennek eredményeként a nagy sikert aratott urban-fantasy-ből egy olyan többrendezős széria készült, mely amellett, hogy manapság formabontónak számít, nem egy könnyen emészthető darab. A maga Neil Gaiman (The Sandman) által felügyelt darab sajátos látványvilága sokakat rabul ejtett, s az április 30-án bemutatott pilot, illetve az ezt követő két epizód alapján nem kellett csalódniuk a nézőknek. A sorozatban feltűnő szokatlan áttűnésekkel, lassításokkal, torzításokkal teli szürrealista képalkotás valamilyen formán a karakterekben is visszaköszön. A történet fő motívumaiban, hangulatával és képi világával koherens egészet alkot, mindezt úgy, hogy a popkultúra elemei sok esetben kirívóak. A művészi ábrázolás magán viseli Brian Fuller keze nyomát, azonban egyes aspektusai sokkal jobban illettek a Hannibálba (Hannibal, 2016-).
Az alternatív világba ágyazott történet nagy vonalakban illeszkedik a Gaiman által megálmodott atmoszférába részleteiben azonban sokszor elveszti egyediségét. Az első részek kifejezetten kellemesre sikerültek, igazi újdonságot jelentett, azzal együtt, hogy már ekkor érezhető, a történetmesélést ellentmondás nélkül feláldozzák a vizualitás oltárán. Shadow Moon egy amerikai börtön lakója, aki a testi sértésért kapott három éves büntetése utolsó napjaiban szörnyű hírrel szembesül: felesége egy autóbalesetben életét vesztette, mint később kiderül legjobb barátja orális kényeztetése közben. Hazatérve nem találja a helyét, ám egy véletlen folytán a repülőn megismerkedik egy rejtélyes idegennel, aki Mr. Wednesday (Ian McShane) néven mutatkozik be és munkát ajánl nekik. Egy sofőr, verőember, mindenesre van szüksége, amire kis tanakodás után hősünk rá is áll.
Ezzel egy olyan világba keveredik, mely nem halandók számára rendeltetett. Időről-időre természetfeletti dolgokkal szembesül. Lassan elfogadja a tényt, hogy főnöke valóban egy isten, aki háborúra készül a modern idők mindenhatói ellen. Ehhez szüksége van már-már elfeledett társaira, akik bevándorlókkal együtt érkeztek az Államokba. Egy-egy isten rövid történetét az epizódok nyitányaiban mesélik el, melyek akár rövidfilmként is megállnák a helyüket. Ezek a csupán mitológiainak hitt alakok hatalmukat azonban már rég elvesztették, a modern világban már a technokratizmus uralkodik. Inkább csak szánalmas átlagemberekként tengetik életüket. A média, pénz, hírnév, világháló lettek az új istenek. Ezzel elkezdődik egy road-movie, mely részről-részre szürreálisan esik darabokra, hogy aztán újra összeálljon kerek egésszé.Amivel viszont komoly problémám volt: a sztori haladtával nem jutunk sehova. Az egész évad egy helyben toporog, csupán egy-egy epizód ad valami lökést, zökkenti ki a történetet az egyhangúságból.
Valahol érthető, hogy az első évad 8 része csupán a regény egyharmadát beszéli el, de egyfajta folytonosságot igényelt volna a széria. Ez a csapongás jellemző az egyes epizódok színvonalára is. Az egyik olyan kiváló, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást, hogy a következő után kiábrándultan álljunk fel a TV elől. Ezzel kapcsolatban azonban bizakodásra ad okot az Amerikai istenek első évadának záróakkordja, ami kifejezetten izgalmasra sikerült, s noha nincs igazi ütős cliffhanger, komoly várakozással tekinthetünk a második évad elé. Összességében a történetmesélés az akhillesz sarka az egész szériának, ami valljuk be, nem túl szerencsés egy egyedinek, megkockáztatom forradalminak szánt széria esetében. Ami viszont a sztori lefolyását valamelyest menti, az a zseniális színészi játék.Ian McShane (John Wick, 2014) Mr. Wednesday bőrébe bújva karrierje talán legzseniálisabb alakítását nyújtja. Minden gesztusa, mondata élményszámba megy.
Az ő alakításán keresztül ismerhetjük meg igazán az Amerikai istenek esszenciáját. Hirtelen jellemváltozásai nagyon jól szemléltetik a hatalmukat vesztett istenek helyzetét. Néha úgy érezzük, hogy egy kókler, inkább szélhámos, de nem sokkal később már az igazi Odin képében tetszeleg. De a mellékszereplők sem sokkal maradnak el tőle. Legyen szó a kissé sztereotipizált, piás ír leprikóntól, Shadow „életre” kelt zombi feleségéről vagy éppen a média hatalmával bíró Gillan Andersonról (X-Files, 1993-). Sajnos pont az a figura sikerült elég harmatosra, akinek a szemén keresztül kísérjük a történetet. Ricky Whittle (The 100, 2014) igazi elefánt a porcelánboltban. Egész karaktere unalomig elcsépelt, képtelenek vagyunk azonosulni vele, motivációját, érzelmeit megismerni. Reméljük, a jövőben megembereli magát, mert az bizonyos, hogy komolyabb szerep vár rá, nem véletlenül szemelték ki a karakterét, mindkét oldal utazik rá.
Ha ajánlanom kell a szériát, nagy gondban vagyok. Ez a Gaiman fejéből kipattant, és a Fuller – Green duó által megvalósított álomszerű fantazmagória végletekig megosztó. Azzal, hogy egyedi, nem vitatkozhatunk, de hogy ez melyik irányba billenti a mérleg nyelvét, mindenképp kétséges. Az Amerikai istenek ideája, koncepciója valóban különleges, a szürrealizmus határait feszegeti, ugyanakkor lefolyásában nem a legjobban sikerült darab. Ebben az aspektusban egyet kell értenem szerkesztő társammal, aki az alapanyagot vette górcső alá. Ugyanakkor a csodálatos, álomszerű képi ábrázolás tényleg fantasztikus. Mintha egy Dalí készítette CGI-orgia elevenedne meg a TV képernyőjén, amibe tökéletesen illeszkedik a színészi játék. Ha ezeket az aspektusokat tekintjük mérvadónak, egy kiváló sorozatról beszélhetünk, ugyanakkor hatalmas hiányérzet gyötörhet minket. Emiatt érdemes megfontolni, hogy belekezdjünk-e a sorozatba. A nehezebben emészthető, kissé elvont szériák kedvelőinek kifejezetten ajánlott produkció és az újdonság varázsa is benne rejlik. Akiknek viszont a könnyedebb, szórakoztató szériák a zsánerei, azokat mindenképp eltántorítanám az Amerikai istenektől.
Értékelés: 71/100
IMDb: 8,2
Mafab: 77
