John 
Volt szerencsénk a nagyközönséget megelőzve megnézni a legújabb Jackie (Jackie, 2016) filmet, ami az özvegy szemszögéből mutatja meg a Kennedy-gyilkosságot követő napokat. A szokásos cinema city-k mellett sok művész mozi is játssza, ami még többet ad az élményhez.
Jackie Kennedy egy jelenség volt életében és talán még nagyobb lett halála után, épp ezért nem egy alkotás feldolgozta már az egykori First Lady életét. Nagy elvárásokkal néztük meg a filmet, és most eljött az ideje, hogy elmondjuk, mennyiben váltotta valóra a film elképzeléseinket.
Rebeka: Nem illik a könyvet a borítója alapján megítélni, azonban tény, hogy legtöbb esetben a borítókép jelenti a mindent eldöntő első benyomást. Mondhatni egy filmnek a plakát a borítója – a Jackie borítója pedig fantasztikus. A vörös háttér előtt azonos színű, elegáns kosztümben pózoló Natalie Portman szinte elveszik ebben az agresszív árnyalatban. El sem kell olvasni a film ismertetőjét, mert a plakátból már többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy a film kifejezetten a merényletre koncentrál ennek a szelíden álló, kissé riadt tekintetű asszony nézőpontjából. Noha Jackie élete a Kennedy név felvétele előtt és elhagyásával is izgalmas volt, minden bizonnyal ez a nagyjából két hetet felölelő időszak volt élete legnehezebbje. Tökéletes választás egy megható történelmi feldolgozásra.
H. Benigna: Valóban nagyon találó a poszter. A „riadt tekintet” kifejezés is teljesen helytálló, mégis van mögötte valami, ami Jackie erejét mutatja. A tekintélyt sugárzó póz és szúrós nézés megzabolázza a közönséget és mintha a lelkünkbe látna. A vérvörös szín pedig eltéveszthetetlen üzenetet küld.
Rebeka: Ha már történelmi feldolgozás: megkönnyebbültem, hogy pontosan követték a történelem által kőbe vésett adatokat. A dátumok, helyszínek, történések és az idézetek is pontosak voltak. Egy olyan eseményt felidézni, amiről már nem csak az emberi emlékezet, hanem a média is tudósít, mindig nagy felelősséggel jár. Ha a film túlságosan pontos, előfordulhat, hogy a végén dokumentumfilmmé válik, ha azonban pontatlan, akkor felmérgesítheti a közönséget és elveszítheti a hitelét. A Jackie megtalálta a történelmi hitelesség és a szórakoztatás arany középútját.
H. Benigna: Nagy kihívás úgy filmet csinálni a való életről, hogy az ne legyen elviselhetetlenül unalmas vagy szörnyen depresszív. Nem beszélve arról ha valaki még forog is a sírjában vagy jönnek a háborgó unokák kopogtatni az ajtón. Pablo Larraín rendező, azonban nyugodtan hajthatja a párnájára fejét esténként: a Jackie a makacs tényekkel és a moziélményre vágyó közönséggel is vérbeli First Lady-ként viselkedik. Pontos, kimért és diplomatikus mégis megvan benne a könnyed nőiesség, a szemkápráztató megjelenés és egy anya meleg szeretete.
Rebeka: A színészi játék szintén csodálatos volt. Natalie Portman meglepően hasonlít a valódi Jackire, és a többi színész tekintetében is hasonló gondossággal választottak. Tanácsos eredeti nyelven, felirattal nézni, nehogy elszalasszuk a legjobb részt, azaz a kitűnő színészi játékot. A múlt valósággal megelevenedik a szemünk előtt, a remek játék néha elfeledtette, hogy nem a valódi személyek ismétlik meg a történelmet. A hangsúly természetesen Natalie Portmanen volt, ő pedig mindent beleadva mutatta meg egy nő érzelmi skálájának minden árnyalatát. És bár a tehetsége sugárzó volt, jobb lett volna, hogyha többet is látunk a fimből – az idő nagy részében ugyanis a kamera egyenesen a színésznő arcába közelített, a környezet és az egyéb szereplők egyszerűen ellényegtelenültek „Jackie” szemeihez képest.
H. Benigna: Én borzasztóan szkeptikusan érkeztem a vetítésre. Az elmúlt évek hasonló filmjei megedzettek. Természetesen vannak kitűnő életrajzi filmek például a 2014-es Mindenség elmélete, amelyben Eddie Redmayne Stephen Hawking-ját Oscar-díjjal is jutalmazták. Vagy az ezévi, nagy népszerűségnek örvendő Számolás joga, melyben afro-amerikai nők tapossák ki az utat utódaiknak a NASÁ-nál a ’60-as években. De eddig nem láttam olyan filmet, mely egy világhírű ikont tudott volna hitelesen megjeleníteni. A Diana (2013) botrányosan rosszra sikerült. A kritikusok mindössze 8% Rohadt Paradicsommal dobálták meg de a közönség szerint is nézhetetlen. A Jackie-hez hasonlóan a Dianaban is van egy bizonyos BBC felvétel ami narrációként szerepel úgy mint a mi mostani filmünkben a Fehér Házat bemutató fekete-fehér TV jelenetek. Ám abban Naomi Watts mindössze annyit tud felmutatni színészkedés címén, hogy a Dianara jellemző alulról felfele néző számítóan ártatlan pillantást utánozza fájóan kisiskolás módszerekkel. Natalie Portman Fehár Házas jelenetei azonban annyira akkurátusak, hogy a YouTube-on megtekinthető eredeti verzió alá egy kedves netes kommentelő azt találta írni, hogy „ -ez a Jackie Kennedy nagyon jól utánozza Natalie Portmant.” A 20. század szintén híres ikonja, Grace Kelly, Hitchcock múzsa és Monacó-i hercegnő ugyancsak rászolgált arra, hogy megfilmesítsék az életét. A-listás címét meghazudtolva Nicole Kidman csúfosan leszerepelt. Diana tekintete ugyan üres volt de a filmes Grace Kelly mégcsak látszólag sem hasonlított az igazi Grace-re. Akik ismerték a hercegnőt azt állították, hogy a szenvedélyes tüzesség és egy jég királynő csodálatos keveréke, ezzel a 2014-es Grace de Monaco fel sem tudja venni a versenyt. Ezek után az elvárásaim a Jackie-vel kapcsolatban a béka feneke alatt voltak. És, ó Istenem, mennyire, de mennyire kellemeset csalódtam. Sosem kételkedtem abban, hogy Natalie Portman jó színésznő de azt hogy zseniális eddig azért nem állítottam volna. Minden arcrezdülés a helyén van az akcentus puha és könnyed mégis karakteres, a járás ugyanolyan, még az is passzol, ahogy a cigarettát tartja a kezében. Amellett hogy ikonikus emberi is, nem csak egy poszter hanem élő, sőt Natalie Portman Jackie-je a szemünk előtt születik meg. Habár a szezon úgy tűnik a Kaliforniai Álom Emma Stone-ját látszik imádni (persze ez sem véletlen!), ha Natalie Portman nem kap Oscar-t, akkor sajnos lázadoznunk kell az Akadémia ellen.
Rebeka: Sajnos viszont ez a film sem tökéletes. Ha választanom kellett volna, hogy mi legyen a rossz a látvány, a színészi játék, a hitelesség és a technika közül, az utóbbit választottam volna és így is lett. A film fő célja ugyan, hogy a gyilkosság utáni napokat mutassa meg, ez azonban még jó pár másik síkkal is kiegészült. Eleve a „jelenből” indulunk, ahonnan Jackie már mint a hajdani First Lady ad interjút egy újságírónak és emlékszik vissza, ám nem csak a balesetre: láthatjuk a sajtó jelenlétében tartott eső körsétát a Fehér Házban, a boldog napokat az ország első asszonyaként, a merénylet közvetlen előzményét, magát a merényletet és végül az utána következő napokat. Túl sok idősík ez egy ilyen konkrét témát feldolgozó filmnek. Ezt a készítők is tudhatták, hiszen az egyes jeleneteket nagyon sokszor minden komolyabb átfedés nélkül megszakítják a vágások, hogy minden képkocka beleférhessen az időkeretbe. A hirtelen váltások a film utolsó negyed órájában váltak művésziből szimplán zavaróvá, ugyanis a konkrét időpontok és helyszínek megjelölése nélkül az ember egy idő után eltévedt.
H. Benigna: Számomra nem voltak annyira zavaróak a különböző szálak. Úgy éreztem, hogy tudom követni az eseményeket. Különösen tetszett ez az interjúba illesztett forma. Érdekes, hogy a riport alatt lett személy egy közéleti szereplőből. Ahogy a fotósok és az asszisztensek között lavírozik Jackie, hidegnek, számítónak és elkényeztetettnek tűnik. Ezekkel szembeállítják a bensőséges, privát jelenteket ami hűen ábrázolja az igazi Jackie O legendát. Talán a pappal beszélgetős jelenetek feleslegesek egy kicsit. Habár pörögtek az események, néhol mégis azt éreztem, hogy kicsit lassú és vontatott a film, talán a szürkés, elmélkedős percek miatt. A vágás valóban nagyon random egy-két helyen, gyorsan le van csattintva egy-egy filmkocka. A cinematográfia azonban szerintem kellemes a szemnek. Stéphane Fontaine fotózása is hozzátesz a megfelelő hangulat kialakításához.
Rebeka: Általában véve sem elhanyagolható a zene, jelen esetben azonban egyesen vétek lenne nem szólni róla. A film alaphangulatát egy igen erős dallam adja, amiből szinte sikolt a fájdalom és az elkeseredés. Újra és újra felsírnak a hangszerek, egy pillanatra sem hagyják lecsillapodni a néző lelkét – ennek a zenének hála a fim 90%-ában úgy érzi az ember, hogy nincs remény, nem volt és nem is lesz. Ezt ellensúlyozza a Camelot című darab utolsó dala, Jacki kedvence, a „There was a Camelot”. A dal, ami egy gyönyörű kor dicső, mégis fájdalmas végét énekli meg tökéletesen refektál Jackie lelki világára, így ez nem csak egy zenei betét, hanem egy, a filmet és a történelmet átölelő metafora is.
H. Benigna: Egyenesen hátborzongató volt ez a visszatérő dallam. Úgy sikoltoznak a hangszerek, hogy az nem bántja a fület, de azt a bizonyos tőrt azért megforgatja ez ember mellkasában. Kifejezetten szeretem, amikor a zene egy egyszerű, de nagyszerű, megjegyezhető melódiával vezet végig egy alkotást. Kerek egésszé teszi a filmet és erre a néhol ténylegesen ugrándozó jelenetek és csúsztatott idősíkok miatt nagy szükség is van. Ez a megoldás hibátlanara sikerült, nagy piros pont Mica Levi-nek aki a zenét szerezte!
Véleménybeli egyetértéseink, vagy éppen ellentéteink ellenére úgy hiszem kimondhatjuk, hogy a Jackie egy sikeres alkotás, ami nem csak pontos, de szép is. Tény, hogy bizonyos történelmi adatokat jobban kiemelt, míg másokat inkább figyelmen kívül hagyott, ám a hiányosságok dacára minden nézőnek bátran ajánlom a Jackiet – a bátrabbaknak akár a magyar szinkronnal is.
Értékelés: 65/100
Imdb: 7.2/10
Mafab: N/A
