Blackphoenix 
Jacqueline Carey Kushiel dárdája (Kushiel’s Dart) című könyvét több kritikus is a Trónok harcához hasonló színvonalú alkotásként tartja számon. Az amerikai írónő fantasy-regénye Magyarországon 2015-ben jelent meg, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, a fordítást Császár Lászlónak, a lektorálást pedig Váry Orsolyának köszönhetjük. A Kushiel dárdája Carey első trilógiájának bevezető darabja, amely 2001-es amerikai megjelenése után rögtön meghozta a sikert az írónő számára. Tény, hogy a Kushiel dárdája hazánkban is kiérdemelt egy helyet az Arany pöttyös könyvek szelekcióban, és hogy a terjedelmen kívül több hasonlóság is megfigyelhető a Tűz és jég dala saga köteteivel. De vajon valóban méltó párja-e George R. R. Martin munkáinak?
Carey fantasy története egy teljesen fiktív világban, Terre d’Ange földjén és a környező országokban játszódik. Ez a gazdag birodalom, ahol a szépség és a kellem uralkodik, mottója pedig úgy hangzik: szeress saját örömöd szerint, a főhősnő, Phèdre nó Delaunay otthona. A lány az Éj Udvarában nő fel, ahol egymást érik a bordélyházak, a kurtizán mesterség pedig valódi művészet, amelyet művelői hosszú éveken át tanulnak. Bár az átlag d’angeline hibásnak látja Phèdre-t az egyik szemét „elcsúfító” vörös folt miatt, egy gazdag pártfogó azonnal rájön, micsoda ritka kincset sodort elé a Sors. Delaunay a szárnyai alá veszi Phèdre-t és megtanítja mind arra, hogyan legyen tökéletes kém, mind arra, hogyan legyen ellenállhatatlan kurtizán, és használja tehetségét a hálószobában. A lány adottsága pedig igazán egyedi; a gyönyör és a kín érzése elválaszthatatlanul összekapcsolódik a számára.
A főszereplőválasztás mindenképpen érdekes és provokatív, ugyanis az átlag olvasótól (akiről tegyük fel, hogy nem BDSM-fetisiszta) ez a fajta életérzés igen távol áll. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód pedig csak tovább fokozza ezt a hatást. Phèdre karaktere pedig az ágyon kívül is sikeresen hozza az izgalmas és tüzes nőtípust, akiért odáig vannak – Terre d’Ange hagyományainak megfelelően – mindkét nem képviselői. Vadóc, makacs, bátor, vág az esze és rendkívül forrófejű. Az országot sújtó trónviszályokba belesodródva, az átélt viszontagságok hatására még valamiféle jellemfejlődés is érzékelhető a lánynál. Ennek ellenére a karaktere mégis túlságosan megragad az ösztönök világában, nem mutatja meg igazán a mélységeit, így nem is tud elég intenzív érzelmeket kiváltani az olvasóból. A könyv másik fontos szereplője, a Joscelin Verreuil nevű paplovag megfogalmazása, miszerint Phèdre módszere egy nehéz helyzet megoldására mindig ugyanaz; ágyba bújik valakivel, tökéletesen találó.
Joscelin karaktere a személyiségfejlődést tekintve sokkal hosszabb és érdekesebb utat jár be, mint Phèdre-é. A színre lépésekor még kifejezetten ellenszenves, nyársat nyelt karakter a szemünk előtt válik valódi hős védelmezővé. Amikor Joscelint megfosztják a büszkeségétől, és a túlélés érdekében kénytelen lemondani sziklaszilárd elveiről, az olvasó teljesen együtt érez vele. Sőt, éppen azért nő olyan nagyra a szemünkben, mert bár többször összeomlik, újra és újra feláll és egyre erősebbé válik. Ráadásul miközben lehullik róla a merev szabálytisztelet maszkja, kiderül, hogy a férfinak szíve is van, amit Phèdre-nek készül odaadni.
A lánynál is megfigyelhető egy változás, ahogyan a drámai helyzetben megtanul felelősséget vállalni, az öncélú élvhajhászat helyett pedig a nagyobb jó szolgálata kerül előtérbe (persze a maga sajátos módján). Neki azonban nem hittem el, hogy igazán beleszeretett Joscelinbe. Józan ésszel persze belátható, hogy olyan fokú intimitás és egymásra utaltság mellett, ami a két fő karaktert összekötötte, borítékolhatóan fellobban a szerelem tüze, mégis valószerűtlennek éreztem Phèdre és Joscelin egymásra találását. Már csak azért is, mert a lány volt már „szerelmes” Delaunaybe, Mélisande Sharizaiba, a gyönyörű és ravasz nemesasszonyba, és egy kicsit minden más patrónusába is.
Carey tehát legalább olyan kendőzetlenül ábrázolja a szexualitást, mint Martin, bár a hatás egészen más. Míg A tűz és jég dala sagában a nyers testiség a középkor durva világát teszi még hitelesebbé, Terre d’Ange népe jó dolgában nem tudja, mihez kezdjen, és csak tobzódik a gyönyörökben.
Ezen a naturalizmuson kívül jó néhány olyan szempont van még, amelyben a Kushiel dárdája semmiben sem marad el Martin nagyszabású fantasyeposza mögött. Ilyen például az udvari intrikák és trónviszályok szövevényessége, a rendkívül fordulatos cselekmény, az igényes nyelvezet, és a fiktív világ precíz kidolgozása. Carey művében külön mesterinek találom, hogy nem rugaszkodott el teljesen a valós világunktól, hanem kreatívan „újrahasznosította” annak egyes elemeit. Például az egyház tanításai szerint Jésua ben Jósef és a Megtért Parázna egyesüléséből született meg Áldott Élua, Terre d’Ange alapítója. Az egyes kitalált népekről is könnyedén asszociálhatunk valóságos nemzetekre, mint a d’angeline-ekről a franciákra, a skaldokról a germánokra, a Caerdicca Unitasról pedig Itáliára. Ha pedig belebonyolódnánk a szereplők és helyszínek sokaságába, az első oldalakon található térkép és névmutató segít az eligazodásban.
Az igényes történethez szintén igényes és gyönyörű borítót sikerült választani, amely abszolút teli találat, és gondoskodik arról, hogy senki ne mehessen el a könyv mellett anélkül, hogy a kezébe venné.
Összességében tehát kijelenthetem, hogy a Kushiel dárdája zseniális mű, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, aki szereti a történelmi fantasyt. Carey remekül kivitelezte a lezárást is; elvarrta a fő konfliktus szálát, így nem hagyja bizonytalanságban az olvasót, ugyanakkor új kérdéseket nyitott meg, megágyazva a következő könyvnek. A főszereplőnő karakterének befulladása az érzékek világába sajnos csökkent valamennyit az élményen. Emellett az is megfigyelhető, hogy – bár az ösztönökhöz és az intellektuális játszmákhoz remekül ért – Carey az érzelmekkel nem operál olyan ügyesen, mint Martin. Az egy-két gyengeség ellenére azonban kedvet kaptam a további két kötet elolvasásához is, sőt úgy gondolom a Kushiel öröksége trilógia is megérne egy tévésorozatot.
