Bence V. 
Bence V.
Bizonyára nagy lehetett a nyomás Jake Buggon új albuma készítése közben. Shangri La című utolsó nagylemeze erős kritikákat kapott, és komoly visszaesés volt debütálásához képest. Saját helyzetét továbbá azzal is súlyosbította – vagy épp könnyítette –, hogy legújabb albumán a munkálatokat a korábbiakkal ellentétben szinte egymaga végezte. (Erre vonatkozhat akár az album címe is.) Mind a produceri munkát, mind a szövegírást magára vállalta. Ebben talán szerepet játszhatott Noel Gallagher kritikája, akinek a „szíve szakadt meg”, mikor rájött, hogy dalait nem egyedül szerzi a fiatal zseni. Tegyük hozzá, Noel szeret boldog-boldogtalant okkal, vagy épp ok nélkül piszkálni; aki nem ismerné, ő körülbelül a zenei élet grumpy cat-je. Lényeg a lényeg: Jake Bugg komoly fába vágta fejszéjét, s azt hiszem, az On My One vízválasztónak számított karrierjében már a megjelenés előtt is, hiszen sok múlott ezen. Ő is csak egy a fiatal, tehetséges srácok közül, aki jön és megy, vagy a jövője valóban olyan fényes, mint amilyennek felfestette első LP-jén, s a Shangri La csak egy elvétett ecsetvonás volt csupán, ami javítható? Nézzük!
Aki ismeri őt, és azt, hogy mire képes pontosan, annak szerintem fikarcnyi kételye sem volt afelől, hogy ki fogja állni a próbát. Jake Bugg akkora tehetség, amelyet ritkán hordoz a hátán a világ. 18 (!) évesen olyan albumot vágott az emberek képébe, amilyet például Paul McCartney évtizedek óta nem volt képes, pedig ha valaki tudja, mi a siker titka, akkor az ő. Ezt pedig újfent megtette – hozzátenném, azért a Shangri La sem volt annyira borzasztó, de tény, hogy visszaesés jelentett egy nagyon erős kezdés után. Örömmel mondhatom, az On My One elképesztően jól sikerült. Ez a fiú olyan hidegvérrel játszik velünk az album hallgatása közben, akár csak gitárján: arcátlanul, szemérmetlenül, hibátlanul. Úgy hajigál minket az érzelmek skáláján, hogy időnk sincs felocsúdni, máris repülünk a lehető legellentétesebb hangulatvilágba. Így vezet végig minket egy túrán az emóciók és kedélyállapotok rengetegében. Felejthetetlen élmény, néhol egészen meglepő húzásokkal.
Az első track megegyezik a lemez címével. Hamisítatlan Jake szám, egy szál akusztikus gitárral. Borongós, lassú dal, amolyan sejtelmes. Érezni rajta, hogy ez az album tartogat számunkra meglepetéseket. Az első ilyenre pedig nem is kell sokat várnunk: a második, Gimme The Love című szám egy gyors popsláger, rapes beütéssel, a háttérben ravaszul megbúvó funky gitárjátékkal. Először rá kellett újra néznem a lejátszómra, vajon tényleg Jake Buggot hallgatok-e éppen. Túllépett önmagán, kicsit kibújt a komfortzónájából, pontosan annyira, hogy ne veszítsen hitelességéből, és mégis valami újat nyújtson. Ezután következik a Love, Hope and Misery, ami hangszerelésében kissé az Arctic Monkeys utolsó albumára emlékeztetett. Fájdalmas, szerelmes szám, amit egy csalódás után fantasztikus érzés lehet kiüvölteni magadból egy koncerten. A harmadik dal befejeztével ismét tipikus Jake Bugg számok jönnek a sorban. A The Love We’re Hoping For kiváló átvezető az album – szerintem – legjobban sikerült darabjához, aminek címe Put Out The Fire. Pörgős, pattogós country szám, olyan érzéssel, mintha épp egy tennessee-i farmon táncolnék egy csirkével és egy lóval az oldalamon. Utána azonban elérkezünk az album mélypontjához, a Never Wanna Dance-hez, amivel szerintem kissé mellélőtt a brit fiú. Lassú, semmitmondó, impotens pop dal, amire tényleg soha sem szeretnék táncolni. Az egész olyan, mint egy rosszul sikerült Robbie Williams sláger.
Ezt a temérdek unalmat azonban gyorsan a hátuk mögött hagyjuk, hisz a Gimme The Love-hoz hasonlóan egy temperamentumos popdallal ránt vissza minket a bágyadtságból az extázisba a Bitter Salt-tal. Elektronikus hangzásával akár diszkókban is el tudnám képzelni, s a végén ráadásul eszetlen jó gitárszólóval zárja le a 7. tracket. S itt érkezünk el az album talán legnagyobb meglepetéséhez, ugyanis Jake Bugg az Ain’t No Rhyme című számban rappel! Igazi old school alap szól, mintha csak egy Gang Starr számot hallgatnék, vagy bármely ’90-es évekbeli east coast bandát. Bár az alapban gitártémákat is felhasználtak, ennyiben a Run-D.M.C.-hez is tudnám hasonlítani. Jake rappelési technikája, flowja persze olyan, amilyen egy 21-éves brit indie rock énekesé, de ez semmit sem vesz el a szám élvezhetőségéből. Innen térünk vissza kicsit a countrys hangzásra egy dal erejéig a Livin’ Up The Country-val, hogy rövid ideig még élvezzük a lemez jó kedélyét, ugyanis ezután jön az album legmelankolikusabb száma, az All That, ami alapjaiban rombolja le hangulatunkat, s szedi lelkünket apró kis darabkákra – zseniálisan. Végezetül pedig ismét egy tipikus, rá jellemző dalt kapunk búcsúzóul. Aki emlékszik a Neverhood nevű játékra, s a benne felcsendülő dalokra, könnyedén asszociálhat ezekre Jake gitárjátéka közben.
Végső soron kijelenthetem, hogy a merész húzás bejött Jake Buggnak, ez az album fantasztikusan sikerült. A tény, hogy egyel tovább lépett, és mert tőle merőben szokatlan stílusokban is alkotni, alapjában dicséretes, főleg ha azt is nézzük, hogy ezek többsége kifejezetten jól sikerült. Nagyszerű album, amely Noel Gallagher után ismét bizonyította, hogy nem muszáj nagy, neves producerek alkalmazása ahhoz, hogy élvezetes lemez kerüljön ki a kezünk alól. Persze ehhez kellett egy akkora tehetség, mint Jake Bugg. Erősen ajánlom, hogy augusztus 11-én, háromnegyed 6-kor mindenki sorakozzon a Nagyszínpadnál a Szigeten, mert nem akárki fog ott fellépni.
BB:
Sokáig azt hittem, hogy minden zene, aminek a legcsekélyebb köze is van a blueshoz, nem az én zeném. Aztán pár éve egészen véletlenül elandalogtam a Sziget nagyszínpad elé, amikor Jake Bugg játszott, és rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz. A srác eltalálta a tökéletes arányt, amivel még nem készteti arra a hallgatót, hogy egy pohár viszkivel kísérje le a zenéből ráömlő melankóliát. Azóta, ahogy azt Bence megírta már, Bugg kapott hideget és meleget, példaképektől és kritikusoktól egyaránt. De nem egyszer történt már meg eddig a zene történelmében, hogy egy kis megdorgálás után szintet lépett a kritikák alanya.
Ez a szintlépés egyértelműenérezhető az On My One albumon, kiváltképp, hogy Bugg most önállóan készítette a korongot. Arról nem is beszélve, hogy új hangzást is hozott az új albumba, például a Gimme The Love már most nagy partihimnusz a brit indie bulikban, lendületes, táncra késztető dinamikájával. Egyben az egyik kedvencem a korongról.
A másik ‘rappes’, de lassabb ütemű szám az Ain’t No Rhyme, ami nekem elsőre annyira nem jött be, kicsit monotonnak találtam, de nem kellett sokszor meghallgatnom ahhoz, hogy megbarátkozzak vele.
A harmadik szám, ami nem igazán ‘Buggos’ hangzást képvisel, a Never Wanna Dance, amit előbb tudnék elképzelni egy drágább fajta étteremben, ahol élő zene szól egy estélyiruhás hölgy énekli, mint egy Jake Bugg albumon. Ennek ellenére nem tartom rossz számnak, csak nem passzol az előadóhoz.
Az album többi számával ismerős vizeken evezünk, jól megszokott gitárzene, és a szövegek alapján egyértelmű, hogy a brit énekes ebbe az albumba öntötte a lelkét. Az On My One-ban, ami egyben az album címadó dala, alapvetően bemutatkozik a hallgatóknak. Egyszerű blues nóta, mégis zseniális kézdése a lemeznek, ami után váltakoznak a gyorsabb és lassabb tempójú számok, egy kisebb érzelmi hullámvasúttal párhuzamban.
A Love, Hope And Misery egy tipikus szerelmes ballada, csakúgy, mint az azt követő személyes kedvencem, a Love We’re Hoping For. Viszont az utóbbi valami oknál fogva nem az a tipikus szerelmes nóta, engem valamiért a Beatles Eleanor Rigby-jére emlékeztet.
A Put Out The Fire és a Living Up Country pedig inkább a country stílus felé kacsintgat, de nem a Taylor Swift féle, inkább kiszúrom a dobhártyám, csak ezt ne kelljen hallanom country, de nem ám.
A legindiebb dal minden bizonnyal a Bitter Salt, míg az All That a legegyszerűbb az új szerzemények közül, persze a szó legpozitívabb értelmében. Ezzel el is értem az utolsó számhoz, ami a Hold On You, ami egy tipikus Bugg blues, remek befejezése az albumnak.
Ez a lemez tipikus példája annak, hogy néha a fiatal zenészeknek igenis szükségük van egy kis noszogatásra, negatív kritikára, hogy később egy ilyen jól összeszerkesztett albumothozzanak létre. Ha mindenkiből ezt hoznák ki Noel Gallagher csípős megjegyzései, kevesebb lenne a rossz zene a piacon. Jake megmutatta, hogy egyedül is helytáll, nem is akárhogy!
