Blackphoenix 
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a június eleji programok között szerepel a Japán Napok, így kisebb meglepetésként ért, amikor az egyik régi aikidos edzőtársam, Krisztián megkérdezte, megyek-e. Természetesen! Az MLM-es agymosó előadásnál, amelyre hivatalos voltam, és amit igen hamar otthagytam, csak felemelőbb programokat kínálhat ez a verőfényes vasárnap.
Dél körül értem a helyszínre, vagyis a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumba. Krisztián és a csoporttársa, Merci már végignézték a kiállítást, ahol ez alkalommal az indiai kultúra volt a meghatározó. Átböngésztük a kis minibazárt, ahol a hello kittys szuvenírektől kezdve az autentikus japán ruhadarabokig mindenfélét lehetett kapni. Én egy szerencsepénz- kulcstartó mellett döntöttem, amely majdnem abban az évben került kibocsátásra, amikor születtem (a ’90-eseket szombaton mind elkapkodták, így ’91-es jutott nekem). Remélem, ettől függetlenül működni fog.
A kinézett programig, vagyis a Kiyo-Kito Taiko dobzenekar bemutatójáig még hátra volt egy-két óra, így csak némi ebédvadászat után néztünk vissza a múzeum kertjébe. Azonnal megakadt a szemem a gyönyörű „japán” kapun, amely, mint Krisztiántól megtudtam, valójában kínai, és téglánként hozták Magyarországra, hogy aztán újra felépítsék. Nem lehetett ellenállni a kimonóba, pontosabban yukatába öltözésnek sem, amely az alsóruházat nélküli, selyem helyett pamutvászonból készült, hagyományosan nyári viselet. Merci már túl volt ezen a programon, így őt a go- játékosok fogták be, amíg mi Krisztiánnal sorban álltunk. Neki egy fekete ruhadarab jutott, nekem pedig egy lilás-rózsaszínes (amitől néhány éve még valószínűleg kirohantam volna a világból). A rekkenő hőségre és a többi beöltözni vágyó vendégre való tekintettel csak néhány kép erejéig pózoltunk a kölcsönkapott ruhákban, majd visszaszolgáltattuk őket.
A várva várt dobos koncert előtt még végighallgattunk egy másik előadást is a japán teaszertartásról. Egy laikus nem is gondolná, mennyi előkészületet igényel egy ilyen esemény megszervezése ahhoz, hogy a tea, a rágcsálnivalók, és a teás készlet tökéletes legyen, a vendégek pedig jól érezzék magukat egymás társaságában. Ráadásul rengeteg illemszabály van, amire teázás közben figyelni kell, például a csészét többször meg kell fordítani. Nem szabad ugyanis a legszebb részét, vagyis az arcát összeszürcsölni, ehelyett úgy kell inni belőle, hogy az a része nézzen felénk, ahol megfogjuk. Ezután persze vissza kell forgatnunk, hogy a legszebb részében is gyönyörködhessünk, és persze hogy jelezzük, el lehet vinni a csészét. Az sem mindegy, hogy az édességeket mikor kóstoljuk meg; ha többen veszünk részt a teaszertartáson, bizony nem szabad elbambulni a körbejáró tál felett, mert ha nem adjuk tovább időben, megfosztjuk társunkat a gasztronómiai élménytől.
A teázási szokásokkal kapcsolatos fejtágítás után végre elérkezett a várva-várt program, és színpadra lépett a Kiyo-Kito Taiko zenekar hatalmas japán dobjaikkal. A hangszereknek nem csupán a mérete, de a hangja is impozáns volt; hatalmas erővel dübörögtek a dalok, amelyek közül több is sárkányokkal kapcsolatos címet viselt. A zenekar vezetőjének, Laár Dávidnak a kommentjei, és a dobzenére ugrándozva partyzó gyerekek még hangulatosabbá varázsolták az előadást, így szinte már egy japán falunapon érezhettük magunkat. Még ajándék CD-osztogatásra is sor került, bár mi ebből kimaradtunk.
A sárkányerőt sugárzó zene utolsó taktusainak lecsengése után mi is nekiindultunk, Mercinek és Krisztiánnak ugyanis vizsgára kellett készülniük. Egy búcsú sör (illetve limonádé) után el is váltak útjaink, ám abban mindhárman egyet értettünk, hogy remek vasárnapunk volt.
