Jeanne d’Arc fehér ruhában – interjú a POSZT-díjas Mészáros Blankával

Mészáros Blanka vehette át a 19. POSZT legjobb 30 év alatti női színésznek járó díját. A díj kapcsán beszélgettünk pályájáról, színházi munkáiról és Jeanne d’Arc-ról.

Corn&Soda: Junior Prima díjas, Soós Imre díjas vagy, a társulat megszavazta neked a Máthé Erzsi díjat. És most a POSZT-díj. A szakmai elismerések és a szerepeid szépen ívelő színházi pályát mutatnak. Ezt így is éled meg?

Mészáros Blanka: Visszatekintve úgy látom, hogy a Színművészeti után nagyon jó döntés volt, hogy a Katona József Színházba szerződtem. Előadásról előadásra egyre többet tanulok, és egyre bátrabb vagyok. Tegnap az utolsó Berlin, Alexanderplatz előadásunk volt, és amikor lejöttem a színpadról, azt mondta Máté Gábor nekem, hogy „nagyon bátran játszottál.” Fontos visszajelzés. Sokat szenvedtem attól a fajta őszinteségtől, ami a színpadon extrém csendességgel, visszafogottsággal járt nálam. Úgy jöttem ki az egyetemről, hogy nem volt kész kifejezéstáram, nem voltam velük felvértezve, hanem közben jöttem rá, hogy mi minden történik körülöttem, és mi minden tapad rám. Az is pozitív szakmai visszajelzés, hogy évről évre megtalál egy-egy szép szerep, és kapok olyan lehetőségeket, amelyekben kutatok-keresek, miközben a szakma is visszajelez a díjakkal. Egészében azt érzem, hogy jó folyamatban vagyok. Az is fontos, hogy a kollégáim szeretnek velem dolgozni, és fontosnak tartják, hogy fejlődjek.

A POSZT Díjátadó Gála utáni percekben, órákban sugárzó, őszinte boldogságot láttam rajtad. Fontos Neked a szakmai elismerés?

Ott voltak a szüleim is, akiket egyre ritkábban látok a budapesti létem miatt. Az ő büszkeségük, az hogy elutaztak Pécsre, fokozta a boldogságomat. És az is, hogy lépten-nyomon megállítottak. Métereket sem tudtam haladni, mert nagyon sokan gratuláltak, olyanok is, akiket ugyan ismertem a szakmából, de amúgy nem szoktunk beszélni egymással.

Milyen volt a Jeanne d’Arc próbafolyamata egyetlen nőként, a sok „Katonás” férfi között?

Nagyon izgalmas. Meg kellett győznöm őket arról, hogy tudjuk egymást emelni a színpadon. Azt gondolhatták, hogy itt van ez a még húszas éveiben járó csaj, és megmondja nekik a tutit… Hasonlóan történt, mint amit a Jeanne d’Arc valójában is csinált. Ugyanúgy hitet kellett beléjük öntenem – nyilván a rendező-dramaturg párossal együtt -, hogy ezt a szerepet fontos eljátszanom. A „Katonás” fiúk majdnem minden előadás után megtalálnak valami támogató mondattal.

A Jeanne d’Arc minden nézőnek betalál. Nem tudok olyan embert, aki közömbösen reagálna a darab kapcsán. Lehet, hogy úgy érzi valaki, hogy nem szereti, de biztos, hogy meg mozdul benne valami. Nagyon értékes volt számomra a pécsi előadást követő délelőtti szakmai beszélgetés. Majdnem ugyanannyian voltak, mint magán az előadáson. Nem igazán kérdéseket tettek fel a nézők, hanem az elhangzottakhoz szóltak hozzá, és részeseivé váltak a szakmai beszélgetésnek.

Én még a bemutató előtti sajtós főpróbát láttam, de azt éreztem, hogy már akkor tiéd volt a szerep. Hova kellett leásnod az eddigi életedben, hogy te „legyél” az orleans-i szűz?

Nekem régebben volt egy nagyon szorongásos időszakom. Az az „őrültség”, mentális feszültség nagy problémát okozott. Mindenféle szakemberek ide-oda lökdöstek, de végül nekem kellett megoldanom. Nagyon érdekes, hogy amikor a Jeanne d’Arc-on dolgoztunk, akkor esténként egyre többször imádkoztam. Nem áll tőlem távol az imádkozás, de nem vagyok vallásos ember. Nem szeretem hallgatni a templomi beszédeket, mert közhelyesek, kevés pap mond izgalmas dolgokat. Tisztelet a kivételnek. Nincs párbeszéd, beszélgetés.

A darab indító monológja önmagában is elképesztően erős és esszenciális. Olyan hitelesen adod elő, hogy szinte azt hittem; azok a te gondolataid. Kész szöveget kaptál, vagy te is benne vagy?

Érdekes, hogy az első monológról a pécsi szakmai beszélgetésen is sok fejtegetés volt. Ki mondja? A Jeanne d’Arc-ot játszó színésznő, Mészáros Blanka vagy Jeanne d’Arc? A Jeanne d’Arc-ot játszó színésznő mondja, akinek a szerep mögé kell állnia. Ha Blanka mondaná, akkor ő is nagyon sok mindennel egyetértene, de biztosan máshová helyezném a hangsúlyt, más gondolatmenettel, más szándékkal, más szavakkal. Kész szöveget kaptam, amihez én nem nyúltam hozzá, és ami mögé kellett állnom.

Református gimnáziumban jártál, de ezek szerint nem kötődsz egyik egyházhoz sem.

Három különböző dologról beszélünk akkor, amikor azt mondjuk, hogy egyház, vallás és hit. Össze nem egyeztethető világok. Az egyházak pénzügyi intézmények, és nagyon jól manipulálják a politikát, megkülönböztetik az embereket, háborúkat szítanak. Ez a világ elég távol áll tőlem.

A Jeanne d’Arc-ot hova helyezed az eddig szerepeid sorába? Mondhatjuk jutalomjátéknak?

Igen. Úgy érzem, hogy most ért össze a tudás és a lehetőség. Tartok már ott, hogy ilyen nyíltan, bátran beszéljek komolyabb dolgokról a színpadon.

Milyen volt Hegymegi Máté rendezővel dolgoznod?

Mátét a Színműről ismertem, felettem végzett Horváth Csaba osztályában. Nagyon szeretem azt a világot, amit a fizikai színház által hoz. Erős nála a képi megfogalmazás, a test használata, nagyon szövegcentrikus, és hagyja, hogy a lelki folyamatok végbemenjenek. Nagyon jó volt vele dolgozni. Hozott gondolatot, de kíváncsi is volt ránk, és hagyta, hogy mi is „próbáljunk”. Hegymegi Máté az a típusú rendező, aki mindent megtesz azért, hogy minél jobban játszanak a színészek. Jó kollégákat vesz maga mellé, és összeér nála a szöveg, a mozgás, a zene, jelmezek, a képi világ.

A Te generációdra jellemző az összművészeti gondolkodás.

Igen, és ez jól is van, mert jól egymásba tudnak fonódni az elemek. És az is jó, hogy együtt gondolkodnak a különböző művészeti ágak képviselői, ami erős csapatmunkát eredményez.

Kunfehértón nőttél fel, Kiskunhalason születtél, jártál gimnáziumba, aztán fiatalon felkerültél Budapestre. Hogyan birkóztál meg a helyzettel?

Azt mondtam akkor, hogy otthon minden horizontális, Budapesten pedig vertikális. Azt éreztem, hogy alig látom az égboltot, és nem találok el sehová. Nem éreztem az illatokat. Nehéz volt. Budapesten a fókusz kifelé van. Figyelni kell a közlekedésre, a folyamatos zajra, az erőteljes hatásokra. Sok volt, de fokozatosan, adagolva kaptam meg a várost. A Kodály Zoltán Zenei Gimnázium a Marczibányi térnél van, és felette, közel volt hozzá a leánykollégium. Az elején én Budapest egyik legnyugodtabb, legelőkelőbb budai részével ismerkedtem meg. Ezt akkor én nem fogtam fel, majd fokozatosan kerültem át Pestre, amikor felvettek a Színművészetibe. A Vas utcából az első két évben szinte ki se jöttünk, alig hagytuk el a környéket. Már megszoktam a várost, és megtalálom a helyemet, de ahogy az otthoni kertben szívesen kimegyek meginni a tejeskávémat, itt nem esik jól kiülni az utcára. Mostanában, ha egy-egy napot otthon töltök a szüleimmel, már az is szokatlan, hogy nem a zuglói légifolyosóban alacsonyan szálló repülőgépei, vagy a városi zajok ébresztenek fel, hanem a madárcsicsergés, a harkály, a kutyaugatás, vagy a kakaskukorékolás. Már elszoktam ezektől a hangoktól, de ezekre sokkal szívesebben kelek fel.

Akkor még mindig nyomaszt a nagyváros?

Igen, és ezt a korosztályomon is érzem. Válságban vagyunk abban a kérdésben, hogy fizessük-e még a horror lakásbérleti árakat, vagy helyette inkább kiköltözünk a város vonzáskörzetébe. De akkor nem vágjuk-e el magunkat a központtól, egymástól, és mikor találkozunk? Mégis, ahogy elérjük a 25. évünket, sokunkban ez a kérdés fogalmazódik meg.

Hogyan tekintesz vissza a Színművészetis éveidre? Szinte mindenki másképp beszél erről.

Igen, mindenkinek más. Forgács Péter osztályfőnököm mondta, hogy olyan a Színmű, mint egy bolt. Bemész, és te választasz magadnak, hogy mit hozol onnan ki. A jó választáshoz kellenek társaságok, barátságok, szellemi partnerek, akikkel pont jókor találkozunk össze projektekben, és akkor nyilván egyre több dolgot tudunk magunkévá tenni. Közben nagyon el lehet ott veszni, mert nem úgy működik, hogy odamegyünk és megcsinálnak minket ennek vagy annak. Nem azért van a Színmű, hanem azért, hogy mi keressük meg saját magunkat. Nekem jól lett összerakva a Marton-Hegedűs D.-Forgács tanár hármas. Marton László volt az, aki a legtöbbet tudott velünk lenni, mert úgy szervezte a Vígszínházas munkáját, de az már ünnep volt, ha ott volt a Géza. Az nehézség, hogy a legtöbb tanár foglalkoztatott színész, rendező, akik tartanak valahol a karrierjükben, és sokat kell dolgozniuk. Láttam olyan osztályt, akikre nem jutott elég figyelem. Mi találkozhattunk Zsótér Sándorral a Hamlet kapcsán, vagy Horváth Csabával a Garcia Lorca munkában, Novák Eszterrel és Selmeczi Györggyel a Diótörő kapcsán. Szász Jánossal filmes gyakorlaton. Sok mindenkit megszerzett nekünk Marton László.

Horváth Csaba neve nagyon gyakran felmerül a színházi interjúimban. Ő fontos szereplője a mai színházi életnek?

Úgy gondolom, hogy igen. A világlátásával, az anyagokkal, amiket választ. Nem mindegy, hogy ki mit dob be a közösbe, mert a színházi szakma egy nagycsalád. Ezért is fontosak a független színházak, ezért sem szabad őket elpusztítani, mert közösen hozzuk össze azt, hogy egész legyen a szakma. Egymástól tanulunk, egymást húzzuk. Egy kőszínháznak megvan a funkciója, hiszen estéről estére be kell hozni több száz embert, de közben mindenhol látom – az Örkényben, a Radnótiban, a Vígszínházban -, hogy közben a adnak művészi minőségre, annak a tudatában is, hogy be kell vonzani a nézőket.

Van arra időd, hogy kollégákat, előadásokat néz meg?

Amikor csak tudok, megyek. Ha szabadnapom van és „beférek”, akkor megyek.

Így szinte minden este színházban vagy.

Igen.

A Marton-Hegedűs D.-Forgács osztályod 11 tagjából 6-an a Vígben kötöttek ki. Te miért lettél Katonás?

A Marton tanár úr azt mondta, hogy az egész osztályt szeretné a Vígbe szerződtetni. Azt szerette volna, hogy egy alkotó műhely legyünk a színházon belül. Egy idő után látszódott viszont, hogy ez nem tud megvalósulni, mert bőven vannak más lehetőségek, és sokan szeretnék azokat is kipróbálni. Öt évig folyamatosan együtt alkottunk, tehát igényünk volt arra, hogy más kollégákkal, látásmódokkal is találkozzunk, ezért a törekvés megtörni látszott. Ennek tudatában Marton László azt ígérte meg, hogy aki szeretné, az lehetőséget kap a Vígben. Így kerültek többen a Vígszínházba. Azóta nincs ott tanár úr, és nem tudom, hogy akik az osztálytársaim közül ott vannak, hogy vannak megelégedve.

A Katonába hogy kerültél?

Elkényeztetett helyzetben voltam, sok lehetőségem, ajánlatom volt. A Katonába csak engem hívtak az osztálytársaim közül. Úgy éreztem, hogy ha nem a csapattal megyek, akkor úgy tudom magamat a legjobban kipróbálni, ha egyedül jövök.

Ki hívott a Katonába?

Ascher Tamás keresett meg, hogy a szakmai évemet a Katonába végeztem, aztán beszélgettünk Máté Gáborral, játszottam több darabban, majd beugrottam két másik szerepbe és itt maradtam.

Jó döntés volt?

Igen, utólag visszatekintve egyértelműen. Nagyon sokat kaptam a kollégáktól. Lehetőséget, tanulást. Az is benne volt a döntésemben, hogy a Katonás tanárokkal én nem találkoztam. Máté Gábor, Ascher Tamás, Gothár Péter, Zsámbéki Gábor, Pelsőczy Réka nem tanított az osztályunkban, még kurzus keretében sem volt lehetőségünk találkozni egymással. Olyan, mintha továbbtanulnék itt, ami által más stílust, ízlést ismerhetek meg a szakmámban.

A Katona kisebb színház. Az intim tereket jobban szereted?

Nyáron játszottam a Szegedi Szabadtérin, ami hatalmas tér. Nekem a nagyszínpad ugyan olyan szabadságot ad, mint a kisebb terek, csak teljesen más eszközökre van szükség, hogy eljussunk a nézőkig. Nem mondom, hogy nem játszanék, mondjuk a Vígszínház nagyszínpadán, de nagyon szeretek intimen fogalmazni. Más anyagok kerülnek a különböző színpadokra, egy kisebb térben talán jobban működnek azok a szövegek, amikhez a nézői energiára szükség van a megfejtéshez. A nézők olyan közelségben vannak a színészekhez, hogy igazából az ő energiáik is alakítják az előadás minőségét.

Kik azok a személyek, akiket meghatározónak tartasz a szakmai fejlődésedben?

Összeadódnak, együtt hatottak rám, de aki először kinyitott minket arra, hogy hogyan kell fogalmazni a színpadon, az Zsótér Sándor volt a Hamletben. Ha bármelyik osztálytársamat megkérdezed, akkor ezt az előadást fogják mondani, mert az olyan léptékű munka volt. Az volt az első olyan előadás, amelyben hatalmas anyaggal, és egyszerre különböző szerepekkel kellett megküzdenünk. Addig főleg kislányokat, női szerepeket játszottam, és egyszer csak odaállt Zsótér Sándor azzal, hogy négy férfi szerepet kapok. Én voltam a sírásó, a szellem, a főszínész és Reynaldo. Ez teljesen másik univerzum volt számomra, a mai napig hat arra, hogy hogyan fogalmazok a színpadon. De úgy érzem, hogy mindenkivel megvan a találkozási pontom a pályám során, nincs olyan rendező, aki ne hatott volna rám.

A gimnáziumi színjátszó kör fertőzött meg a színészettel?

Nem, már gyerekkoromban folyton erről beszéltem. Nagyon hamar megfogalmazódott bennem.

Pedig olyan helyen nőttél fel, ahol nem juthattál el sűrűn színházba.

Nagyon nem olyan helyen, ráadásul 16 éves koromig csak zenés előadást láttam Budapesten, és a kecskeméti Katona József Színházba jutottam el még, oda is ritkán. Az első nagy szerepem, amit Szász Jánostól kaptam, az pont Kecskeméten volt a Liliomban. Az volt az első nagy főszerepem egyetemistaként, akkor álltam először teljesen egyedül a színpadon, a megszokott osztálytársaim nélkül.

Nagyon sokat játsszák mostanában a Liliomot. Miért ennyire aktuális?

Mindenkinek más, de ha aktualizálni akarnám, akkor én azt emelném ki, hogy egy olyan kapcsolatról szól, amelyikben az egyik fél, a nő önfeláldozó, és a férfit igyekszik emelni. Azt a férfit, aki bajlódik a saját életével és önmaga elfogadásával. Manapság a kapcsolatoknak a nagy része azért megy tönkre, mert a kapcsolat arról szól, hogy „én”. „Én” mit akarok, „én” mit élek meg, velem mi történik, nekem mi fáj. Kimarad a közös élmény, ami arról szólna, hogy a kapcsolaton belül figyelünk a másikra. Egymást kellene emelni, helyette pedig azt nézik az emberek, hogy mit tudnak kivenni a kapcsolatból, nem pedig azt, hogy mit tudnak beletenni. Önző és türelmetlen világot élünk. Úgy kellene egymáshoz állnunk, hogy „nem legyőzlek, hanem meggyőzlek”. Ez a mai kommunikációra is érvényes. Elnyomni akarja az egyik fél a másikat, elharapni, elvágni. Önmagukat akarják érvényesíteni sokszor a másik rovására.

Jeanne d’Arc harcos férfi feladatot vállalt fel. Ez a mai erős nő előképe?

Jeanne d’Arc-nak a tiszta hitből fakad az ereje. Ez nem férfierő, ez nem a szexualitásban jelenik meg, mert más az ügye ennek az erős nőnek, nem a feminizmus. Ez a nő erős hatást gyakorol egy népre azért, hogy szabadítsák fel magukat a teher alól. Jeanne d’Arc nem a nőkért áll ki, hogy ne kelljen otthon annyit mosogatni, hanem a szabadságért harcol, a szentek hangjának erejével felvértezve.

Hogy éled meg a mai férfi-nő viszonylatokat?

Azt látom a környezetemben, hogy egyre nehezebb párt találni, és a párkeresés után megtartani a kapcsolatot. Az emberek harminc éves korukig nem akarnak hallani gyermekvállalásról, mert akkor nem csinálhatják azt, amit akarnak, az önmegvalósítás vágya dübörög, vagy pedig a másik igen nagy presszió az anyagi bizonytalanság.

A POSZT-on beugrottál egy felolvasó színházi előadásba. Kemény Zsófi Tiszavirág és Bölömbika című darabja volt az, amit négyen adtatok elő, és Walters Lili rendezett. Az az előadás arról szólt számodra, amiről most beszélünk?

Igen, a mostani párkapcsolati válságot fogalmazza meg, de nagyon izgalmasan és furmányosan van megfogalmazva, ami a Kemény Zsófi nyelve, de igyekeztem belehelyezni magam. Jó volt egymást provokálni.

Bár főleg a humor eszközével dolgozott, mégis kemény dolgokat feszegetett az az előadás.

Igen, alapvetően fájdalmas. A Csaknekedkislány együttes dalában van: „Senki, senki, nem azzal van, akivel szeretne lenni.” Ma nincs meg az embereknek a türelmük ahhoz, hogy dolgozzanak egy kapcsolaton. 2-3 év, aztán jön a másik, és így lehet lapozgatni az életük végéig. Én nem ezt szeretném…

Nagyon erős a színész és a rendező generációtok, hangsúlyosan vagytok jelen a színházi életben. Ez jó érzés, teher, felelősség?

Érzem a tevékeny energiánkat, és ez nem az a fajta hozzáállás, hogy kiközösítjük az előttünk járó korosztályokat azzal, hogy már elavultak. Amit csak lehet, azt igyekszünk befogadni tőlük és felhasználni ahhoz, amit mi egy újvilággal képviselünk. A mi korosztályunk pont az, amelyik még nem a teljes virtuális világban nőtt fel. A gyermekkorunkban fokozatosan jelentek meg az új technikai eszközök, és volt az életünknek egy nagy része, amit nem a digitális világ határozott meg. Ez szerintem nagyon nem mindegy. Én természet közelben nőttem fel, de ha valaki nem így élt a gyermekkorában, akkor az is biztos, hogy ember közelibb módon létezett. Beszélgettünk egymással, a szüleimmel, a családdal, a barátokkal. Szóban osztottuk meg egymással a dolgainkat, és nem kényszerítettük magunkat a kütyük magányába. Unokatestvéreinkkel alig vártuk azt, hogy együtt legyünk a szabadban, és játszunk, játszunk, játszunk. A mai korból hiányzik a játék szabadsága. Mi ezt hozzuk magunkkal, mert mi még ezt tapasztaltuk meg. 13 éves korom környékén jött egyáltalán a mobiltelefon buta verziója, amin maximum sms-eket küldözgettünk. 2010-ben lettem Facebook-os, amikor felvettek a Színműre, ahol az osztályunkban nem az volt a kommunikáció, hogy majd írunk, hanem mindent megbeszéltünk. A mai kommunikációs formák felületesek, magányossá teszi az embereket és nem a valóságot tükrözik. Ha annyi boldog ember lenne a földön, mint amennyit az Instagramon látok, akkor nem itt tartana a világ. Ez teljes mértékben torzképet mutat az emberekről, a világról, folyamatos hiányérzetet szül, ami által semmi sem lehet elég jó. Ez csak depressziót és szorongást eredményez, nem boldogságot.

Visszatérve a POSZT díjakra: a lehetséges tíz színész díjból hármat Katonások hoztak el. Te, Szirtes Ági és Mészáros Béla. Mi a sikeretek titka?

Biztos, hogy az erős csapatmunka eredménye. Szirtes Ági a díj átvételkor beszélt az egymás elfogadásáról, a támogatásáról, és arról, hogy megtűrjük egymás szeszélyeit. Igyekszünk egymást emelni, amennyire lehet. Olyan kvalitású színészek vannak itt a Katonában, hogy szinte mindenki alkalmas arra, hogy bármilyen szerepet eljátsszon, és nem állnak meg a fejlődésben. Attraktívak itt a színészek, és nem csak az egyéni sikerrel foglalkozunk. Dolgozunk, kutatjuk magunkat, a jelenetet, együtt gondolkodunk. Szerintem ez a titka, illetve mindig vannak rejtett kincseink, mert éppen akik most nincsenek előtérben, azok pillanatok alatt előre lépnek egy jó szerepben, és akkor csak ámulunk és bámulunk. Tegnap Mészáros Béla utoljára játszotta a főszerepet a Berlin, Alexanderplaztban, és még mindig tudott újat hozni. Néztem a jeleneteit, és ahogy álltam a függöny mögött, többször zokogtam.

A POSZT Díjátadó Gálán egy szép, hosszú, korántsem hivalkodó hófehér ruhában vetted át a díjadat. A neved, a Blanka fehéret jelent magyarul. Ez tudatos volt részedről?

Ott esett le. Mondtam is Máté Gábornak, hogy feketében játszom a Jeanne d’Arc-ot, és mégis fehér ruhát vettem fel. Nem volt tudatos. Ezt a fehér ruhámat a diplomaosztómra vettem. Azóta egyszer volt rajtam, amikor Fischer Ivánnal Skóciában voltunk egy fogadáson, és most harmadszor. Nagyon szeretem, mert szerintem szép ez a ruha, csak nincs hova felvenni. Végre adódott rá újra alkalom.

Gratulálok a megérdemelt díjadhoz, és kívánom, hogy legyen sok méltó alkalom arra, hogy felvedd a fehér ruhádat.

Köszönöm.