John Scalzi – Vörösingesek

Valami nagyon nem stimmel az Egyetemes Szövetség zászlóshajóján. A kiugróan magas halálozási arány és a látszólag értelmetlen, megmagyarázhatatlan történések sorozata a józan ész határain is túltesznek. Borgoviai földférgek, jégcápák, szakadatlan tűzharcok idegen fajokkal, öntudatukra ébredt gépek. A Szövetség egy másik hajóján az ilyesmi már rég katasztrófa lenne, súlyos következményeket vonva maga után, a Rettenthetetlenen azonban mindez csupán egy újabb péntek délután.

John Scalzi a Vének Háborújával rehabilitáltatta a hazai olvasókkal a military sci-fi műfaját, ezzel a különálló regényével, a Vörösingesekkel viszont egészen más vizekre evez. Star Trek, Battlestar Galactica, Babylon 5 és egyéb sci-fi sorozat-dramaturgiai gyorstalpaló kezdőknek.

Valószínűleg nincs abban semmi meglepő, ha azt mondom, hogy a kortárs sci-fi írók legtöbbje rajongóként kezdte írói pályafutását. Egy-egy klasszikus regény vagy film vonzotta be őket a műfajba, és később miattuk váltak maguk is ezek teremtőivé, a science fiction elkövetkező fáklyahordozóivá. Ez a megállapítás tisztán érzékelhető Scalzinak ennél a többszörösen díjnyertes köteténél is, hiszen olvasása közben tisztán átszüremlik a műfaj iránti rajongása és odaadása. Akkor se tévednénk nagyot, ha egyfajta fan-fictionként asszociálnánk a Vörösingesekre. A szerző a regény születésének ideje alatt a Csillagkapu Univerzum című tévésorozat kreatív tanácsadójaként dolgozott, és nem kevesebb, mint 39 epizód írásában vett részt, így kellőképpen otthon érezhette magát az efféle könnyed sci-fi műfaján belül. Erre minden bizonnyal szüksége is volt, mert ez a szatirikus hangvételű könyv rendkívül sokat merít a tévés szórakoztatás ezen válfajából, mondhatni erre helyezi az alap konfliktust, amit később ötletesen gondol tovább.

Scalzi nem csak rávilágít a Star Trek és hasonló sorozatok abszurd dramaturgiai fogásaira, de gyakran meg is magyarázza azokat, amikből kiderül, hogy ezek igenis okkal vannak ott ahol, és úgy elmesélve ahogy (pl. hogy miért esik be mindig valaki az utolsó pillanatban a hídra a vizsgált életforma/kőzetminta/probléma/stb. eredményeivel ahelyett, hogy a komm-on keresztül közölné azokat, amikor úgy gyorsabb és egyszerűbb lenne). Mindez jó alaposan át van itatva humorral, ámbár korántsem olyan faldöngető módon, mint azt várnánk, annál sokkal visszafogottabb és cinikusabb. Úgy képzeljük el a könyvet, mintha Philip K. Dick írta volna egy könnyed ujjgyakorlatként, amiből aztán a Coen-fivérek kanyarítottak volna egy pörgős forgatókönyvet. Ennek ellenére nincs a könyvben semmi durván meglepő (hacsak az utolsó 70 oldal szokatlan felépítését nem vesszük annak). Egy gyakorlottabb olvasó már oldalakkal a történések előtt járhat, de ez tulajdonképpen nem hátránya a könyvnek, mert miközben magadban azt gondolod, hogy „Csak nem az fog történni, amire gondolok, csak nem???„, a következő pillanatban meg csapsz a homlokodra, hogy „hát ez nem igaz, de az történt„, és ebben van valami nagyon szórakoztató. Scalzit az választja el Dicktől, hogy utóbbinál az ilyen jelenet végén úgy csapsz a homlokodra, hogy „hát ez nem igaz, ez nagyon durva, sose gondoltam volna hogy ez fog történni„. Azért ne csüggedjünk, Scalzi jó tanítvány.

A legújabb Star Trek film elején van egy másfél perces kis montázs, mikor a kamera a hajó kevésbé előtérben lévő belső tereit pásztázza, ahol a háttérlegénység éli mindennapjait, közben vitáznak, haverkodnak, flörtölnek. A Vörösingesek pont ezeken a folyosókon játszódik, és igyekszik megadni a választ arra a fel nem tett kérdésre, kik dolgoznak itt, és mi járhat a fejükben mielőtt még szanaszéjjel robbannának egy plazmatöltet becsapódása során, vagy kiszippantaná őket az űr vákuumja a hatos és tizenegyes fedélzet károsodása következtében. Ezek az emberek tömegével hullanak az ütközetek során, és aztán sosem hallunk róluk többet. Nem tudjuk, kik voltak, mióta szolgáltak, csak azt, hogy épp mindig kéznél vannak, ha növelni kell a drámai feszültséget. Ők a vörösingesek, és Andrew Dahl zászlós egy közülük. Talán a következő bolygófelderítés, vagy mentőexpedíció során épp rajta lesz a sor. Kivéve persze, ha addig ki nem cselezi valahogy a Narratívát.

Miért van az, hogy minden kapcsolatfelvétel, beérkező segélyhívás és felderítő expedíció, halálos konfliktusba torkollik? Miért ússza meg ezeket az eseményeket kivétel nélkül az összes fontosabb tiszt és parancsnok, mikor szinte vonzzák a bajt, mindeközben az alacsonyabb rangú katonák közti fluktuáció az egeket verdesi, haláluk pedig szinte mindig kegyetlen és iszonyatos? Dahl-t a Rettenthetetlenre vezényelve ugyanezek a kérdések foglalkoztatják, így a társaival együtt kétségbeesett nyomozásba kezd, vajon miféle gonosz terv állhat a háttérben. Na és ha létezik ilyen terv, vajon lehetséges lenne valahogy kibújni alóla? Ahogy pedig felsejlik előttük a kegyetlen igazság, valami egészen elképesztő dologra szánják rá magukat, hogy mentsék önmagukat és a legénységet, mielőtt még rájuk kerülne a sor.

Aki otthonosan mozog a sci-fi műfaján belül, szereti a sorozatokat és nem veti meg a humort, az nagyon könnyen megtalálja a számításait a Vörösingesekben. Scalzi nem tolja túl a jeleneteit, megfelelő arányokkal dolgozik és képes arra, hogy ha nem is a spanyol viaszt, de valami érdekes újdonságot prezentáljon az olvasóknak. Ezen kívül a kötet felépítése tartogat meglepetéseket.

Egyrészt az első közel kétszáz oldal, egy jól megírt, nehezen letehető meta-komédia, a maga visszafogott humorával, olykor nagyon is ötletes megoldásaival, valamint jó kis pop-kult utalásaival, még egy dalt is ihletett. Aztán egy ponton a regény kilép önmagából (a’la Robert Fulghum: A harmadik kívánság), és azt a bizonyos negyedik falat keresi, de valójában ez csak álca. A végén lévő három, majdnem hogy különálló kis kóda (a szerző itt saját maga mesél a felépítésről) a sztori szerves részét képezi, és ettől fogva az író, és vele együtt a további szövegfolyam egy kicsit komolyabb hangvételre vált. Itt lehetőségünk nyílik a lapok mögé nézni, és ha jól figyelünk megsejteni, hogy egy leírt történet, egy megtölteni kívánt üres papírlap előtt a lehetőségek végtelen számúak, akár a csillagok az űr sötétjében.

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.