Fráter Zsuzsanna 
A cikket vendégszerzőnk, Hollós Zsófi írta.
Talán nem túlzás a fenti cím, hiszen amikor először belehallgattam a Nyughatatlan zenekar legújabb lemezébe, rögtön az jutott eszembe, hogy teljesen olyan, mintha egy kicsit visszarepültem volna az időben, és persze térben is az 1950-es évek Amerikájába, a rockabilly zene fénykorába.
Februárban jött a hír, hogy megérkezett a modern rockabilly terepen is izgalmasnak ható Nyughatatlan zenekar legfrissebb albuma a Restless, amit ráadásul nemcsak hogy teljesen autentikusnak ható lendülettel készítettek, hanem még a stúdiómunkálatokat is kint, a műfaj őshazájában varrták el. Az eredmény pedig valóban egy figyelemreméltó gyűjtemény lett, táncparkettre csalogató dalokkal – és egy jól eltalált nosztalgikus, filmbe illő hangulattal.
Hiszen bár a tizenegy dal teljesen vegyes érzelmeket kelt a hallgatóban, mégis, ha becsukom a szemem, kicsit úgy érzem magam, mintha egy korabeli moziban sétálgatnék, ahol bármelyik pillanatban szembejöhetnek velem azok a legendás zenészek, akiknek ezért a stílusért, sőt, sokkal inkább az egész életérzésért a mai napig hálás lehet a világ.
Őszinte leszek: először mikor betettem a fülest, hogy elmerüljek a Restless anyagában – nem ismerve a csapat eddigi munkásságát, de a rockabilly műfajokat igen kedvelve – volt egy kis félelmem, hogy vajon egy közép-európai, és korosztályában nézve fiatal zenekar vajon mennyire fogja tudni elkapni azt a stílust, azt a rezgést, amik ahhoz, hogy igazán őszinte és hagyományokat átörökítő texasi zenét játszanak, tulajdonképpen elengedhetetlen – közben viszont azért nem is annyira egyszerű. Mert ez pont olyan, hogy lehet érezni, vagy nem érezni, de erőltetni semmiképpen sem. Végül be kell valljam, egészen pozitívan csalódhattam, hiszen már a legelső dalban, az Arizonában rátaláltam arra a lüktetésre, amire vártam.
Nem szeretek kedvenceket választani, meg kifejezetten zavar, amikor egy lemezkritika arról szól, hogy ez meg az a dal nagyon tetszett annak, aki hallgatta, mert szerintem ez egyrészt túl szubjektív, másrészt pedig nekem inkább az érzések, érzelmek megérkezése a fontos egy-egy dal hallgatásakor, és ha azok a helyén vannak, akkor nincsen gond. Szóval sokkal inkább azt emelném ki, ami nekem még a Restlessen kellemes meglepetés volt: kifejezetten jól esett a dalok körforgásában az a váltakozás, hogy nem minden dalban ugyanaz az énekes – vagyis amíg az egyikben a zenekar frontemberéé, Kovács Kornélé a fő vonal, egy következő számban a csapat női hangja, Hajdu Bianka került közelebb a mikrofonhoz. Neki ráadásul tagadhatatlanul a választott érzelmesebb vonal tökéletesen illik, így sikerült a Take Me to the Mountain dalba teljesen belefeledkeznem.
Viszont ezen a ponton kell megemlítenem egy kis hiányosságot is – merthogy sokszor éreztem a muzsikához és a vokálhoz képest, hogy az ének kicsit mintha alulmaradt volna – ez persze ne szegje senki kedvét a meghallgatástól, hiszen a feljebb írt pozitívumok mellett ez a dolog teljesen eltörpül, és amúgy is lehet, csak az én hallásom csalt meg egy kicsit, vagy a tavaszi fáradtságom.
Mindent egybevetve, ha összegeznem kellene a dolgokat, egy igen kellemes délutánt, sőt estét okozott nekem a Restless lemez, és maga a Nyughatatlan csapata, nekik köszönhetően töltöttem egy pár órámat távol a hűvös márciustól, távol a munkahelyi stressztől, távol a megfőzésre váró holnapi ebédtől, valahol a csukott szemem mögötti, képzeletbeli, napfényes Texasban..
Hollós Zsófi
képek forrása: sajtóanyag
