Júlia – párbeszéd a szeremről kritika

„Miért nem lehet nem szeretni?” – hangzik el a kérdés Visky András monodrámájában, melyet január 10-én mutattak be a Pesti Magyar Színházban Júlia – párbeszéd a szerelemről címmel, Ráckevei Anna főszereplésével.

A színdarab a szerző családjának tragikus történetét mutatja be. 1958-ban édesapját, egy református lelkészt 22 év börtönre ítéli a romániai kommunista rezsim, feleségét pedig hét gyermekükkel együtt a Duna-delta gulágjába telepítik ki. A darab itt játszódik egy sötét, nyirkos kis lyukban, ahol az édesanya szinte az őrület határán várja, hogy hírt kapjon, vajon él-e még férje, s hazamehetnek-e valaha. Elmeséli kitelepítésük körülményeit, s az előzményeket, a sanyarú sorsot, amit hitük miatt rájuk mértek, a kilátástalanságot, amit a gulág rabjainak tűrniük kellett, ha életben akartak maradni. Nem utolsó sorban pedig – a címben nem véletlenül szerepel a párbeszéd szó – kérdéseket tesz fel, amelyekre igyekszik választ is adni. Ám vannak kérdések, amelyekre nem nekünk kell felelnünk.

Ráckevei Anna briliáns módon helyezkedik bele a végletekig megszomorított édesanya szerepébe, s dinamikus, intenzív játékával felszínre hozza mindazt a bizonytalanságot, amivel szembenézve nem marad más, mint párbeszédet folytatni önmagával és Istennel, hisz mi, emberek, szeretünk a bajban ujjal mutogatni – és főleg fel, az ég felé. A cím noha a szerelmet állítja központba, s kétségtelen, hogy ez is jelenős eleme a darabnak, valójában csupán egy kis szelete a rengeteg fontos témának, amit érint. Ugyanis ennek az előadásnak a titka, hogy elképesztően sokrétű. Oly sok mindenről vall és vallat, oly sok mindenről rántja le a leplet, amilyenekről csak a XX. század mérhetetlen mennyiségű borzalmát átélők képesek.

A történet feszeget filozófiai, egzisztencialista kérdéseket is. Az idő megállíthatatlan folyását boncolgatja, amelybe valahogy beleszorították az emberi életet, s aminek a végén megmásíthatatlanul várakozik a halál. Júlia súlyos beteg, s szembe kell néznie az elmúlással. Vannak, akiket a halál ténye közönyhöz, elidegenedéshez vezet, őt azonban lázadásra készteti. Megpróbálja megérteni az élet természetét, megfejteni a titkát, miközben szűk, dohos szobájában hánykódik a remény és a félelem érzése között.

A darab lerántja a leplet a diktatúrák embertelen mivoltáról, a történelem számos borzalmának legfőbb okozójáról. A kommunizmus politikai megnyilvánulásának abszurd képződményei kelnek életre a néző szeme láttára, és betekintést nyerünk az „elv(telen)társak” világnézetébe, a rendszer korrupt működésébe, az elnyomó radikalizmus legsötétebb megnyilvánulásaiba. Megmutatja, miként lehetséges túlélni a megpróbáltatásokat, hogy az anyai szeretet a legszélsőségesebb esetekben is mindent képes felülmúlni, valamint azt, hogy mekkora jelentőséggel bír a humor. Júliának ugyanis rettentő jó humorérzéke van. A keserű gúny és irónia, ha kiutat nem is jelent számára, de kapaszkodó a józan ész megtartásához. Valahogy azonban nézőként mégsem tudunk nevetni ezen. Hiába a komikus megszólalások és fricskák, Ráckevei Anna arcáról úgy sugárzik a kilátástalanság okozta sok-sok szenvedés, hogy egyszerűen nem illik nevetni a nézőtér sötétsége mögé bújva sem.

Legfőképpen azonban a hitről szól a Júlia, s ehhez kapcsolódik a szerelem témája is. Júlia nem csupán a nézőnek vagy önmagának beszél. Mindenekelőtt Istennek panaszolja bánatát, akire a tábori faházban villódzó lámpafényben ismer rá. Kérdőre, felelősségre vonja, lázadozik ellene, valamint hitéről tesz tanúbizonyságot. Júlia egyszerű nő, aki a dolgokat a maga természetességében látja, ám elítélt lelkész férje – az idézett megnyilvánulásaiból ítélve – bölcs ember, akinek hite nem ismer határokat. Az asszony pedig az ura iránti szerelméből meríti saját hitét. Úgy szereti férjét, mint férje az Istenét. Hisz és hinni akar emiatt, ám a legnagyobb szenvedések közepette mégiscsak megrendül. Erre utal a műben folyamatosan visszatérő kérdés, amelyet mindig felfelé tekintve tesz fel: „Itt vagy?” A válasz minden esetben síri csend. A mű azt hiszem, nem foglal állást Isten léte vagy nemléte mellett – nagyon helyesen. Azt mutatja meg, hogy hinni, Istent szeretni nem egyenlő a jószerencsével. Az igaz hit nem biztosít védelmet. Ember embernek lesz farkasa – s lett is éppen elégszer a XX. században –, a vallás ilyen esetekben pedig menedéket nyújt, amelyből szüntelenül meríthetünk erőt a megpróbáltatások idején. Lázadni ugyan lehet, de eredményt aligha hozhat. A történet végén Júlia hitét próbára teszik, megkísértik, mindössze le kell mondania elveiről, vallási meggyőződéséről, ami egyenlő a szerelmével. Sorsfordító pillanat ez a család életében, kizárólag az édesanya vállára ereszkedik minden teher, s az ő feladata dönteni: megtagadja-e férjét és Istenét.

Kiváló, ám nagyon tömény és közlékeny darab a Júlia, amely számos dologról kíván és tud is beszélni. Nyomasztó légkörben feszegeti ijesztő jelenségeit az életnek, amelyekre nem árt készen állnunk. A mű erős, szuggesztív jeleneteivel kísérteties emléket hagy nézői számára, biztosítva ezzel, hogy kitűzött céljait elérje, s örök tanulságokat véssen a fejekbe. Mindenkinek ajánlom, aki nyitott egy megrendítő drámára.

A jegyekért köszönet a Pesti Magyar Színháznak!