LLzoli 
A Jupiter felemelkedése a látványfilmek hiányából keletkezett űrt igyekszik betölteni az Oscar-szezon kellős közepén, a sok szobrocskára áhítozó film között. A Wachowski-testvérek (Mátrix, Felhőatlasz) legújabb filmje – bizonyos szempontból – teljesíti is ezen elvárásokat, ugyanis olyannyira elborzasztja a nézőt, hogy az egy ideig garantáltan kerülni fog minden filmet, amiben a szükségesnél több vizuális effektus látható.
A történet szerint Jupiter (Mila Kunis) egy lány, aki vécét pucol, és ezért utálja az életét. Legnagyobb megdöbbenésére egy nap egy csapat orvosnak álcázott földönkívüli próbálja eltenni őt láb alól. A segítségére siet Caine (Channing Tatum), aki szintén földönkívüli, és beavatja őt az igazságba, miszerint a lány egy galaktikus konfliktus tárgya, és az univerzum legtehetősebb családjának több tagja is szívesen eltenné őt láb alól.
Nagyon fontos, hogy ne várjatok semmit ettől a filmtől. Én beleestem abba a hibába, hogy bizakodtam. Annak ellenére, hogy a fél évvel elodázott bemutató és a szereposztás is már egyfajta figyelmeztető jel volt (ráadásul az előzetesek sem kecsegtettek túl sok jóval), hittem, hogy Jupiter kalandja egy kreatív, többrétegű, intelligens sci-fi lesz, hiszen Wachowskiék egy olyan klasszikust adtak a világnak, mint a Mátrix, illetve egy olyan alulértékelt remekművet, mint a Felhőatlasz. De óriásit tévedtem.
A Jupiter felemelkedése egy Tranformers-szintű, nagyon üres és még annál is bugyutább látványfilm. Bármiféle érzelemátvitelre tökéletesen alkalmatlan – nem ráz meg, nem szomorít el és nem vidít fel. Nem akar eladni semmit, nincs tartalma, üzenete, sem íve. Egyszerűen csak „van“, és százhúsz percen keresztül asszisztál ahhoz, hogy a néző faarccal nézze végig.
Kitérhetnék a színészi játékra, de nincs túl sok értelme. A Mila Kunis-Channing Tatum páros eleve messze jár a legjobb színészek szintjétől, itt azonban nagyon csúnyán kiszúrtak velük- szerencsétleneknek egyáltalán nem volt alkalmuk színészkedni. Kunis karakterének, Jupiternek az egyetlen ismertetőjele az, hogy „meg kell menteni“, Tatum szerepe pedig kimerül annyiban hogy „megment“.
Nem elég, hogy a Jupiter felemelkedése minden egyes eleme más sci-fikből lett összekotorva, de ez a film olyan szerencsétlen, hogy még önmagától is lop. Caine, a kétórás játékidő folyamán körülbelül ötször érkezik az utolsó pillanatban Jupiter megmentésére (holott már a második eset is kifejezetten kínos). Képtelenség izgulni értük, hiszen az első perctől kezdve, minden egyes lövedék és szupermodern féltégla nagyon körültekintően, legalább tíz centiméterrel elkerüli őket.
Megemlíthetném még a végig idétlenül dübörgő, minden melódiát nélkülöző filmzenét, az unott arccal fel-felbukkanó Sean Beant, vagy a „családbarát“ PG-13-as besorolást, ami talán még rosszabbá tette a filmet, de sajnos a lista olyan hosszú, hogy ennyi elég is belőle.
Hogy ne legyen ennyire rossz az összkép, muszáj megemlítenem pozitívumként, hogy ez alighanem minden idők egyik leglátványosabb filmje. Ha technikai oldalról közelítjük meg, akkor mindenképpen egy átlagon felüli alkotás, ráadásul ha megfelelő hangulatban nézi meg az ember, akkor kellemes agyradírként hat.
Egyébként (eddig) az év csalódása.
IMDb: 6,0
Mafab: 71%
Értékelés 30/100
