Jussi Adler-Olsen regények a filmvásznon – duplakritika

Csütörtöktől látható a magyar mozikban Jussi Adler-Olsen második regényének, a Fácángyilkosoknak filmes feldolgozása. A film 2014 elképesztő kasszasikerének bizonyult; minden létező nézettségi listát megdöntve 750 ezer érdeklődőt vonzott a dán mozikba. Ennek apropóján megvizsgáltuk, hogyan muzsikált az eddigi két Olsen bestseller a mozivásznon. Duplakritikánk a Nyomtalanulról és a Fácángyilkosokról.

Nyomtalanul (Kvinden i buret, 2013)

Jussi Adler-Olsen, avagy a dán Jo Nesbø 2007-ben jelentette meg az azóta sikerkönyvvé váló Nyomtalanult. A már kezdetben is egy sorozatindító kötetnek készült munkát több – magyarul is megjelent – folytatás követte (Fácángyilkosok, Palackposta, A 64-es betegnapló, Hajtóvadászat). A lezárt, de megoldatlan esetekkel foglalkozó Q-ügyosztály nyomozásait feldolgozó regények szinte mindegyike bestseller lett, innen pedig Dániában is egyenes út vezet a megfilmesítéshez. Kezdetben ugyanakkor nem volt teljesen biztos, hogy tévé- vagy mozifilm, esetleg televíziós mini-sorozat lesz a végeredmény. Utóbbi adta volna magát leginkább, tekintve, hogy a Q-ügyosztály történetei egymásra könnyen felfűzhető, egységes ívet alkotnak. Hiába vizionáltak azonban egyesek  skandináv Döglött-aktákat (Cold Case, 2003-2010) végül az egészestés produkció lett a befutó. A Nyomtalanul (Kvinden i buret, 2013) filmes átirata 2013 januárjában mutatkozott be a göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválon és igen pozitív visszhangra talált – olyannyira, hogy a következő részt azonnal forgatni is kezdték.

Bármennyire is kedvelem a skandináv kortárs irodalmat és filmeket, vegyes érzésekkel fogadtam Olsen regényadaptációinak a hírét. A tetovált lányon (Män som hatar kvinnor, 2009) és a Fejvadászokon (Hodejegerne, 2011) kívül nem sok skandináv produkció volt képes átadni a regény hangulatát és minőségét; a Nyomtalanult pedig kifejezetten a nehezen adaptálható darabok közé soroltam. Mikkel Nørgaard rendező és csapata azonban nem ijedt meg a feladattól és végeredményben rácáfoltak előzetes félelmeimre. Kellett persze ehhez az is, hogy ne a betűhűséget tartsák a legfontosabbnak a feldolgozáskor. Az Egy veszedelmes viszonyt (En kongelig affære, 2012) és A tetovált lányt jegyző, sokszorosan díjazott forgatókönyvíró, Nikolaj Arcel nem csupán a cselekményt előre nem mozdító mellékszálakat (politikai/társadalmi háttér) nyesegette le, hanem néhol bele is nyúlt a sztoriba. Megőrizte viszont a film a regény elcsúsztatott, párhuzamos idősíkjait. A konkrét nyomozás mellett az öt évvel korábbi eset egyszerre bomlik ki előttünk, ugyanis a két detektív (Carl és Assad) az áldozathoz képest kissé lemaradva tárja fel lépésről-lépésre az eseményeket – tűnjön ez bármilyen furcsának is, a mozivásznon remekül működik.

Carl és Assad karaktere, illetve az őket megformázó színészek játéka a produkció egyik legjobb eleme. Carl Mørck, mint a történet főszereplője tipikus skandináv-krimis rendőr; egy mogorva, antiszociális, szétesett magánélettű csődtömeg, aki emberi hiányosságait szakmai rátermettségével ellensúlyozza. A filmben ugyan kicsit másként jelennek meg bizonyos jellemvonásai, illetve a külvilághoz való kapcsolata, ám Nikolaj Lie Kaas (Angyalok és démonok – Angels & Demons, 2009) profi alakítása révén maximálisan hiteles a karakter. Társát, Assadot életre keltő Fares Fares (Védhetetlen – Safe House, 2012; Zsernyákok – Kopps, 2003) szerepe a hálásabb, hiszen ő a kötelező jóságos és bohókás figura a tandemben. Kettőjük interakciója pedig mindig potenciális humorforrás volt az eredeti regényben, és ez a filmben is megmaradt!  Az igazi meglepetést azonban mégsem ők, hanem Sonja Richter szolgáltatta. Döbbenetes, ahogyan Merete Lynggaard bőrébe bújva az elég korlátozott játéktérrel bánni képes, tökéletesen visszaadja a karakterében rejlő kilátástalanságot és reménytelenséget.

A Nyomtalanulban nincsenek lépten-nyomon váratlan fordulatok, ahogyan füstölgő pisztolypárbajok sem, a feszültségkeltés mégis hibamentes. Aki látott már skandináv filmet az tudhatja, itt más eszközöket divat alkalmazni. A film fő erőssége – ahogy a műfaj ütőkártyája is – az egyedi, sötét hangulat. Éppen ez a szinte már kínzó képi világ az, ami képes beszippantani az erre fogékony közönséget, aki pedig nem vevő rá, annak egy (jó értelemben vett) átlagos krimi marad, amit végigizgulhat.

Értékelés: 75/100

IMDb: 7,1/10

Mafab: 71%

Fácángyilkosok (Fasandræberne, 2014)

Az első rész tehát nem volt tökéletes film, ugyanakkor a Q-ügyosztály nyitódarabjaként összességében elérte azt, amit vártak tőle. A második Olsen regény megfilmesítése szinte azonnal kezdetét vette, amint a Nyomtalanul utómunkálatai véget értek. Mikkel Nørgaard maradt a direktor, Nikolaj Arcel forgatókönyvíró mellé pedig leszerződtették Rasmus Heisterbergt, akivel több korábbi produkcióban dolgoztak már együtt. A második rész nem csupán az eredeti filmes csapatot őrizte meg, hanem az előző rész markáns stílusjegyeit is.

Ami a filmet kiemeli az átlag krimik sorából, az ismételten a skandináv műfaj védjegyének számító erős, borongós, sötét színekkel dolgozó képi világ. Az első résznél nagyságrendileg jobban adaptált forgatókönyv remekül illeszkedik ehhez az atmoszférához. Már a nyitójelent sem ígér felhőtlen perceket, és ez a későbbiekben csak tovább fokozódik. A sztori Olsentől megszokott módon ismét két szálon halad és a filmváltozat is rengeteg flashbackkel operál. Ez utóbbit egyesek hibának is érezhetik, hiszen a végkifejlet így túlságosan korán kibontakozik, kevesebb rejtélyt hagyva a fináléra. Ez azonban nem zavaró és a legkevésbé sem „elrontott” rendezői húzás; főleg akkor nem, ha belegondolunk, a tettesek végig a kamera előtt voltak, kilétüket nem is akarták előlünk elrejteni.

A filmet, ha valamiért, akkor a karakterábrázolásért és a súlyponteltolódásért érheti ugyanakkor némi kritika. Elsőként talán Assad elszürkülése tűnhet fel, aki még a Nyomtalanulnál is kevesebb lehetőséget kap a kibontakozásra – hatványozottan igaz ez a regényváltozattal összevetve. A nyomozóduót trióvá kiegészítő „titkárnő” karakter a filmben nem működőképes. Szerepe eleve nincs sok, ugyanakkor a plusz humorforrás, – amivel Olsen vélhetőleg hígítani akarta a fullasztó légkört – a mozivásznon nem jön át. Arra ugyanakkor pont elég, hogy az első részben ebben a szerepben lubickoló Assad teljesen eltűnjön. Assad egy olyan mellékszereplővé válik, aki az esetek többségében partnerét nyugtatgatja, vagy éppen sehol sincs, amikor társának a legnagyobb szüksége lenne rá. A főbb szerepekben feltűnő karakterek ugyancsak kissé felszínesre sikeredtek. Kimmie Lassen fiatalkori megformázója Sarah-Sofie Boussnina ugyan kellően pajkos tekintettel képes a kamerába nézni, de ez semmit nem ér, ugyanis Danica Curcic (Pengeélen – Over kanten, 2012) képtelen boldogulni a felnőtt Lassen szerepével. Curcic még csövesként, félőrülten bolyongva pont határeset, őrjöngései azonban legjobb esetben is csak komikusak, semmiképpen sem megrázóak. Curcic persze nem egy Noomi Rapace, azonban csalódást keltő, hogy a Nyomtalanulban kevesebb lehetőséggel gazdálkodó Sonja Richter szintjére sem képes felérni. Szerencsére azonban Nikolaj Lie Kaas kimaxolja saját szerepét, és kellő időt tölt a vásznon ahhoz, hogy a többiek vergődése annyira ne legyen kellemetlen. A már puszta megjelenésében markáns Lie Kaas még az első részből raktáron maradt elfuserált orrkötésével is végig dominálja a produkciót.

A Fácángyilkosokon már érződik, hogy – ugyan csak dán mértékkel mérve, de – sokkal inkább tömegcikknek készült, mint elődje. A dán filmipar ugyanakkor van olyan erős, hogy ezt a tömegcikket is remekbe szabott módon adja át a nézőknek. A második rész méltó folytatása lett a szériának és sok szempontból filmszerűbb is – amely az eredeti regény hangulata nélkül is megállja a helyét. A történet lehet, hogy egyeseknek nem lesz elég körömrágós és feszes, azonban a skandináv filmes hozzáadott érték ezért bőven kárpótol. Lie Kaas végig érett alakítása pedig tényleg az a kategória, amiért érdemes végigülni az amúgy nem csak mutatóban 18 karikás mozit.

Minden adott tehát, hogy – talán a legjobb könyves alapanyagból dolgozó – harmadik rész még a Fácángyilkosok sikerét is túlszárnyalja, és szemben a Millennium-trilógiával, az Olsen széria exponenciális fejlődést mutathasson be. Akiknek még ezt követően is kétségeik lennének, azoknak egy plusz adalék: a Palackposta (Flaskepost fra P, 2015) rendezői székében ezúttal Hans Petter Moland norvég rendező ül majd. Kiváncsian várjuk a folytatást!

Értékelés: 78/100

IMDb: 7,2/10

Mafab: 71%

Ha szeretnél nyerni egy Olsen regényt, akkor kattints IDE!