Ha azt mondanák, jellemezd egy szóval a 2015-ös évet, mi lenne az? Szinte biztos vagyok benne, hogy a kérdésre túlnyomórészt a menekültválság lenne a válasz, vagy valamilyen hasonló kifejezés. Tény, hogy napjaink egyik legégetőbb társadalmi problémája, mellyel hétköznapjaink során is kénytelen-kelletlen, de szembesülnünk kell, s közben a megoldás halvány szikrája sem lobbant még fel az elmúlt két év során. A témában már a politikusoktól az átlagemberekig lassan mindenkinek kiforr a maga határozott véleménye a legradikálisabbtól a leggyermekdedebb felfogáson át egészen a leghumánusabbig. De vajon eleget tudunk az ügyről? Átérezzük, milyen helyzet késztet valakit arra, hogy egy teljesen felépített egzisztenciát a sutba dobva átvágtasson a fél világon? Vajon felcsillant-e bennünk akár az empátia legkisebb jele is, ami nem merült ki annyiban, hogy elborzadva a látottaktól felhangosítottuk a híradásokat?
Nos, ha őszinte lehetek, hiába figyeltem én is a híreket napi rendszerességgel az elmúlt egy évben, hiába igyekeztem a legtöbb oldalról megközelíteni az egész jelenséget, mindvégig az az érzés gyötört, hogy nem tudok eleget. Ebben az is megerősített, hogy bárki, akivel beszélgetésbe keveredtem a menekültek kapcsán, szinte kivétel nélkül mind ugyanezt érezték. Lássuk be, szeretjük a dolgokat a kényelmes fotelünkből megismerni, mert nem szoktunk hozzá, hogy egy témához mélyre kell ásni. Márpedig ehhez igenis mélyre kell, mert itt a felszínes tv-ismeret vajmi keveset ér; nem több egy sekélyes véleménygenerátornál. Pontosan emiatt örültem meg, amikor a kezembe került Kakuk György El Camino de Balkan című könyve. Idén jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában, egy igencsak figyelemfelkeltő alcímmel: Menekültként a Nyugat-Balkánon és a Közel-Keleten.
Kakuk György újságíró és politikus tavaly döntött úgy, hogy görögországi nyaralásából nem mint turista, hanem mint menekült tér haza ugyanazon útvonalon és ugyanazon módon. A szerző nagyjából 200 oldalon át kalauzol minket, s közben rövid párbeszédekben és leírásokban ismerhetjük meg a 21. század vándorait, hátterüket és a körülményeket, amiken keresztül vezet rögös útjuk a szebb élet felé. A mű három részre tagolódik. Az elsőben Görögországtól a szerb-magyar határig zajló menetbe kapunk némi betekintést. Ezután következik a problémás átkelés azon a bizonyos kerítésen, majd a szürreális keletis kaland – ami szürreálisabb, mint Cseh Tamás és Bereményi Géza története a Keleti pályaudvarról –, végül az az emlékezetes megindulás az autópályán. Az utolsó részben pedig Kakuk visszatér a Közel-Keletre, hogy az ottani útvonalat is bejárhassa.
Néhány perce fejeztem be csupán a könyvet, s meglehetősen vegyes érzelmekkel gondolok most vissza az egész olvasmányra. Kissé olyan érzésem van, mint Imre Géza olimpiai döntő vívása után: tudom, hogy óriási dolgot vitt véghez, és rendkívüli teljesítményt nyújtott – büszke is vagyok rá -, de annyira jó lett volna az a plusz egy pont. Kakuk György is hatalmas lehetőség kapujában állt, de úgy érzem, fél lábbal lépte csak át. Az első két rész, a Görögország-Magyarország táv leírása tulajdonképpen nem adott szinte semmit a korábbi ismereteimhez. Ahogy ezt pedig már korábban kifejtettem, ez nem azért van, mert annyira túlzottan széleskörű lenne a tudásom az üggyel kapcsolatban. Kakuk György leírása meglehetősen könnyed. Átsiklik olyan részleteken, amikre több időt kellett volna szánnia véleményem szerint. Az írásai beszámolnak ugyan a nyomorúságról, a dilemmákról, a lemondásokról, de csupán egy-egy bekezdés erejéig. Ehelyett meglepően nagy figyelmet kap a politika és az átlagemberek kritikája. Erre számítottam is, mivel jogos, amit legtöbbször felhoz ellenük, de azt már indokolatlannak tartom, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon, mint maga a túra, a menekültlét. Hiszen ezt ígérte nekünk a cím. Ehelyett kaptunk egy felszínes beszámolót, amely megfelelő ürügy volt az íróban lakozó határtalan csalódottság kifejezésére Európa működése miatt. Így kaphatott nagyobb figyelmet két kocsmatöltelék – és nekik még egy gúnyos fejezetcímre is futotta –, akiknek párbeszédét viszonylag részletekbe menően megismerhetjük. Legalábbis a menekültekkel való párbeszédekhez képest részletekbe menőbben. Akárcsak azt is, hogy milyen abszurd és értelmezhetetlen módon működik az Európai Unió, vagy azon belül Magyarország. Hogy micsoda pénz- és érdekközpontú elvek irányítják tulajdonképpen az egész rendszert, amelynek a feladata lenne kezelni ezt a válságot. Hát igen. Meg kell ismételnem: erről is szót kell ejteni. De ennek szentelni a háromból két részt, baklövésnek vagy tévedésnek tartok. Ugyanis így a könyv kétharmada nem adott hozzá semmit az olvasó korábbi ismereteihez. Semmit. Ennyit bizony még a híradásokból, élőkapcsolásokból is megtudtunk, vagy akár egy szimpla hétköznapunkból, ugyanis mi itt élünk. Tudjuk, hogy a bürokráciánál átláthatatlanabb, frusztrálóbb, abszurd valami kevés dolog van, hiszen lassan kétszáz éve vannak rémálmaink tőle. Tudjuk, hogy a politika intenzíven gerjeszti a félelmet és az idegenellenességet bennünk, és még azt is tudjuk, hogy sajnos a többségen működik is. Azt pedig végképpen tudjuk, hogy a kocsmák pultjait támasztó törzsvendégek között az ötödik feles pálinkájuk után, nem zajlik túl magas szinten az aktuálpolitikai eszmecsere. Ismétlem, meg lehet, sőt, meg kell említeni, mert része a valóságnak, de erre szentelni egy fejezetet, öncélú és értelmetlen húzás. Pláne ahhoz mérten, hogy a legtöbb menekülttel zajló beszélgetéseket általában két mondatban összegezve kapjuk az arcunkba vágva. Szíriából jött a családjával, angolul beszél, elvesztette a munkáját, ezért indult el. Slussz-passz. Esetleg kapunk mellé egy elejtett félmondatot a szebb élet reményéről. Mindezek mellett Kakuk György – aki egyébként nincs rossz írói vénával megáldva – úgy változtatja a stílusát, hogy hirtelen nem is tudja az ember, milyen művet olvas. Olyan gyorsan vált a hivatalos, szakkifejezésekkel teletűzdelt mondatokról a vagány, szlenges káromkodásokra, mintha épp eszébe jutna ilyenkor, hogy talán fiatalok is olvassák majd, jó arcnak kellene tűnnie.
De akkor mit vártam végül is ettől a könyvtől? Elsősorban egy emberközpontú, újszerű megközelítését a problémának. Magát az individuumot, egy valódi arcot ebben a tömegben. Bizony azt sem bántam volna, ha ez Kakuk György arca. Az El Caminora ugyanis – ha már egyszer párhuzamot vontunk a kettő közt – sokan azért indulnak el, hogy spirituális felfrissülést nyerjenek, önmagukhoz közelebb jussanak. Ez a vállalkozás pedig kiváló lehetőség lett volna, hogy a menetbe becsatlakozva megismerje a menekülteket, vagy legalább önmagát. Mélyre ásson, megismerje a miérteket, hogy milyen folyamatok mennek végbe valakiben egy ekkora vállalkozás közepette. Akár a kulturális különbségekből fakadó eltérő értelmezéseket is kiváló alkalom lett volna közelebb hozni, hogy megértesse a világgal ezeknek az embereknek a lelkivilágát. Ehhez képest sem a menekültekben, sem pedig a benne végbemenő érzelmekről nem kapunk hiteles képet. No, persze most lehet, hogy csak a társadalmi tanulmányok hallgató szól belőlem, de volt egy jelenet, ami a legtökéletesebben példázza ezt. A jelenet egyszerűen magyarázatért kiáltott. Mit! Ordított! Kakuk képeket próbált készíteni a menekültekről, amikor épp megpihentek útközben, ők azonban rászóltak „No foto!” felkiáltásokkal. Ezután megjegyzi nekünk olvasóknak, hogy kicsit kellemetlenül is érezte magát, mintha az állatkertben fotózta volna az állatokat. Majd beismeri, lehet, hogy nem is ezzel volt a problémájuk, de nincs idő ezekre a személyes drámákra. Pedig kellett volna szakítania érzésem szerint. Akárhogy is, de kellet volna időt szánni a személyes drámákra, mert a menekültváltság sok-sok személyes dráma egybegyúrva. Az ilyen, és ehhez hasonló jelenetek miatt mondtam, hogy Kakuk György kitárt egy hatalmas ajtót, amelyen aztán nem sikerült egészben átlépnie, inkább csak be-betekintenie.
A harmadik rész, a Közel-Kelet menekültválsága már sokkal jobban sikerült érzésem szerint. Történelmi hátteret szolgáltat először is, megismerjük a politikai eseményeket, a fontos szervezetek alakulását, vagy a Daesh létrejöttének történetét. Mindezek után pedig végre azzal foglalkozunk, amivel kell. A menekültekkel. A táborok működésével, az ottani élettel, a lélekvesztőkkel történő kilátástalan utazásokkal a tengereken, a katasztrófákkal, amik itthon talán a hírekbe sem kerültek be. Én legalább valami ilyesmit vártam volna, ha már egyszer nem férkőztünk közel az egyénekhez, s nem tudtunk arcot formálni ebből a nincstelen tömegből. Új, korábban ismeretlen adatokat, információkat vártam, mert ez kell ahhoz, hogy felnyíljon Európa szeme. Megvilágosodás. Betekintés. Rálátás. A gunyoros fricskákat, ha lehet, hagyjuk meg a humoristáknak, olyan jól áll nekik.
Végezetül muszáj megjegyeznem, hogy a művel kapcsolatos negatív észrevételeim egészen véletlenül sem Kakuk György személye, vállalkozása – ne adj Isten -, politikai állásfoglalása ellen irányulnak. Sőt! Emelem kalapom előtte, mivel ilyen mértékű szolidaritást csak igen kevesen vállaltak világszerte a menekültekkel kapcsolatban, és ő jóval többet tett, mint mi, akik itthonról sajnálkozunk az íróasztalunknál ücsörögve. Csupán a könyv és az utómunka gerjesztett bennem némi hiányérzetet, melyet úgy hiszem, ki lehetett volna küszöbölni, ha a leírás valóban a menekültlét viszontagságaira irányul, a lélektani kihívásokra, nem pedig a külső akadályok minősítésére.
A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!
1 thought on “Kakuk György – El Camino de Balkan”