Blackphoenix 
A kelta ünnepek rajongójaként október 31-e már jó ideje különleges nap a számomra. Samhain nem csupán az óév végét és az újév kezdetét jelenti, de állítólag ilyenkor a legkönnyebb kapcsolatot teremteni a szellemvilággal. Szeretem tehát megadni a módját az ünneplésnek ezen a napon. Idén nem igazán voltak megfelelőek a körülmények egy zárt téri bulihoz. Ám amikor meghívást kaptunk az Aquincumi Múzeumban rendezett Kelta Halloweenre, azonnal tudtam, hogy ott a helyem.
Természetesen egy ilyen izgalmas esemény úgy az igazi, ha meg tudom osztani valakivel. Hűen tükrözte az idei évre abszolút jellemző kiszámíthatatlanságot, hogy szinte az utolsó pillanatig bizonytalan volt, kivel fogok tudni elmenni. Végül az egyik barátnőm csatlakozott hozzám. Megcéloztunk egy találkozót délután ötre, amikor már elkezdődnek a felnőtteknek szóló programok, azután elkezdtünk lelkiekben készülődni a nagy eseményre.
Az ember azt hinné, hogy két tősgyökeres budapesti lakosnak, akiket ráadásul a modern technika vívmányai támogatnak útjuk során, nem okozhat gondot a városon belül A-ból B pontba eljutni. Sajnos ez a mi esetünkben túlságosan is optimista feltételezés. Ha Rékáról és rólam van szó, egyikünk nagyobb rakás szerencsétlenség tájékozódás szempontjából mint a másik, és tipikus iskolapéldái voltunk a vak vezet világtalant esetének. Az sem sokat javított a helyzeten, hogy már bőven besötétedett, amikor keresni kezdtük az Aquincumi Múzeumot. Felváltva bosszankodtunk, röhögtünk magunkon és szidtuk a GPS-t, miközben gyakorlatilag körbeszaladtuk az Auchan Aquincum Óbudát. Bizony az ősi kelták, akik a csillagok járása alapján tájékozódtak, forogtak volna a sírjukban, ha láttak volna minket. De az is lehet, hogy szimplán csak betegre röhögték volna magukat, ki tudja?
Végül – nem is olyan vészesen hosszú bolyongás után – sikerült rálelnünk a megfelelő irányra. A nagy ijedtségre magunkhoz vettünk némi ételt a közelben lévő Nagyi Palacsintázójában, azután végre-valahára beléptünk az Aquincumi Múzeumba. Befizettem magunkat két forralt borra, majd szemügyre vettük a Samhain ünnepség díszleteit. A szabadban felállított tüzek kifejezetten hangulatosak voltak. A szervezők emellett igazán kitettek magukért, és a legkisebbekre is gondoltak: a játszótér tele volt mindenféle leleményes játékkal. A kézműves foglalkozásokon pedig az ügyes kezű gyermekek és felnőttek egyaránt készíthettek maguknak álarcot, állatos fejdíszt, nemez fülbevalót és varázspalackot. De természetesen kötelező elem volt a hagyományos tökfaragás is.
Minket Rékával azonban sokkal inkább Zalka Csenge Virág felnőtteknek szóló, hátborzongató kelta legendái hoztak lázba. Az érdeklődők népes táborát szaporítva odagyűltünk tehát a tűz köré, és epekedve vártuk a beígért szaftos kis rémmeséket. Nem is kellett csalódnunk. Csenge elsőnek egy igazi véres horrorsztorit osztott meg a közönséggel. A főszereplő egy vakmerő fiatal, falusi lány, Mary volt, aki bedőlve a helyi nőcsábász roppant szellemes tréfájának, képes nekiindulni Samhain éjszakáján a temetőbe, hogy elhozza a fiú sétabotját. A lány egy sírkőnek támasztva meg is találja, amit keresett. Ám abban a pillanatban egy rémisztő hang ráparancsol, hogy ássa ki azt a sírt. A lány természetesen bolond lenne engedelmeskedni, ám hamar kénytelen szembesülni vele, hogy mozdulatait és cselekedeteit már valaki más irányítja…
Mary szerencséjére sikerül elhúznia az időt hajnalig és egy kakas még éppen azelőtt kukorékolja el magát, hogy igazán végzetesre fordulnának a dolgok. Ám a boldog befejezésig jó néhány sokkoló és gyomorforgató élményen kell átmennie. A véres zabkásaevés motívuma például annyira undorító volt, hogy tényleg émelyegni kezdtem tőle.
A második történet hála az égnek nem volt ilyen hányingergerjesztő. Csenge egy Fionn mac Cumhail (angolosítva: Finn McCool) nevű vitéz harcos történetét osztotta meg velünk, akinek ha Samhain éjszakáján kimondjuk a nevét, a világ megmenekül a pusztulástól a következő évre.
Fionn apja, Cumhal Írország Fianájának legdicsőbb kapitánya volt. Ám a férfi nem sokkal az esküvője után – ahogyan azt előre megjósolták – elesett egy ellenséges harcos keze által. Fionnt Bodhmall druidanő és Liath harcosnő nevelik fel nagy titokban, az erdő mélyén. Felnőve Fionn, miután mindent megtanult, amit egy hősnek tudnia kell, elindul a főkirály udvarába, hogy apja nyomdokaiba lépve visszakövetelje a Fiana kapitányának tisztségét.
A fiú éppen Samhain éjjelén érkezik az udvarba. Így, bár a főkirály nem adhatja meg neki, amit kér, hiszen saját magának kell azt kiérdemelnie, aznap szó sem lehet semmiféle harcról. Végül mégis fordul a helyzet, amikor Fionn tudomást szerez róla, hogy egy gonosz tündér Samhain éjjelén minden évben porrá égeti a király kastélyát. A fiú elhatározza, hogy véget vet ennek, és megöli a démoni teremtményt. Elszántságának és szerencséjének köszönhetően sikerrel jár, így még aznap éjjel kiérdemli a Fiana kapitányi tisztjét.
A két lebilincselő monda után Rékának és nekem kellett egy kis idő, amíg magunkhoz tértünk. Olyannyira, hogy majdnem lekéstük a következő tervezett programot, vagyis a tárlatvezetést az aquincumi romok között. Lélekszakadva rohantuk hát a csapat után, a vezető fáklyájának fényét keresve. Szerencsére nem tartott sokáig, amíg utolértük őket, és nem is maradtunk le túlságosan sok mindenről.
Több érdekességet is hallhattunk az ókori város életével kapcsolatban. Többek között azt, hogy a Római Birodalom hanyatlása idején már olyannyira nem volt kedve senkinek a polgármesteri tisztséghez, hogy az érintettek gyakran az éj leple alatt próbáltak meg elosonni családostul a felelősség elől – persze sikertelenül. Ennek oka pedig nem volt más, mint hogy a bizonytalanná váló politikai és gazdasági helyzetben a gazdag családok, akik korábban lelkesen támogatták a városfejlesztést, egyre inkább ódzkodtak attól, hogy újra és újra a zsebükbe nyúljanak. Mégis ki állna szívesen a város élére, ha az lassanként széthullik?
A legérdekesebbnek a fürdők működését találtam. Hiába kivételesen jó a marketingje ennek a római hagyománynak, bizony kiderült, hogy közel sem olyan fejlett intézményről van szó, ahogyan azt elképzeltük. Túl azon, hogy pezsgett az élet a fürdőben, és a medencék mellett rendelkezésre állt még szauna, edzőterem és masszázs is, a higiéniai alapelvek még igencsak gyerekcipőben jártak. Az, hogy az izzadt, homokkal és különböző olajokkal beborított testek sokasága egy hétig ugyanabban a vízben ázott, kimerítette a néplavór fogalmát. Ám a mai ember számára igazán a latrinahasználat lehet döbbenetes. Egyrészt azért, mert ez is közösségi eseménynek számított, másrészt, mert a tisztálkodáshoz csak némi rongyot használtak, amit kiöblítve tovább adtak az utánuk következőnek… Nem is tudom, melyik a gusztustalanabb, ez vagy a véres zabkása? Azt hiszem, döntetlen.
A Samhain ünnepséget a Szarvas Törzs tűzszertartása koronázta meg. Mint kiderült, a kelta harcosok olyannyira átlényegültek, és felkészültek a halálra egy-egy csata előtt, hogy egy szertartás keretében szó szerint halottnak nyilvánították magukat. Ha pedig mégsem estek el, egy újabb szertartás keretében áldozatot kellett bemutatniuk, hogy visszatérhessenek az élők közé. Ezt a megszállott állapotot tökéletesen visszaadták a Szarvas törzs tagjai, ahogyan óír szavakat üvöltöttek a tűz körül, és egy levágott fejet lóbáltak a magasban.
Hihetetlen élmény volt számomra ez a Samhain ünnepség! Ha jövőre is szerveznek hasonlót, biztosan itt töltöm október 31-ét. Ezt javaslom mindenki másnak is, akinek szíve csücske a kelta kultúra, vagy csak egyszerűen szeret a tűzzel játszani.
