Keresés a Kamrában – Hát, ha van is, én nem találtam meg

A Katona Kamrájában mutatták be Nick Payne Hát, ha van is, én nem találtam meg című kamaradarabját Máté Gábor rendezésében.

A fiatal angol drámaíró, Nick Payne ezzel az első, Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabjával robbant be bő tíz éve az angol színházi életbe.

A Katona József Színház ajánlója:

„Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabegy teljesen átlagos családról szól. Szülőkről, akik világmegváltó terveket dédelgetnek ugyan, de egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a tizenéves lányuk problémáival. Egy tinédzserről, akit a külseje miatt bántalmaznak az osztálytársai, és aki egyre tehetetlenebbnek, boldogtalanabbnak érzi magát emiatt. Egy nagybácsiról, aki másképp gondolkozik az életről, és akár segíthetne is nekik, de annyira belemerül a saját, megoldhatatlan ügyeibe, hogy akaratlanul is egyre nagyobb káoszt okoz maga körül. Mindenki bajban van, és egyre reménytelenebbül keresi a helyét a világban.

Nick Payne darabja egyszerre szórakoztató és kétségbeejtő; élvezetesen szellemes és mélyen elgondolkodtató.”

Az egyfelvonásos, négyszereplős kamaradarab számára tökéletes helyszín a Kamra, ahol testközelbe kerülhetünk egy átlagos angol családdal. Nick Payne művének kiindulása a kortárs darabokban gyakran alkalmazott helyzet: a háromtagú család rutinszerű életében látszólag minden rendben van. Vagy mégsem? Nick Payne darabja nem forradalmasítja a kortárs drámairodalmat, de az átlagosnak tekinthető élethelyzetet, karaktereket a jól megírt és humorral teli párbeszédek teszik érdekessé és a darabot élvezetessé. Korunk gyakran és jogosan felhozott problémái felvetődnek fel a műben: az egymásra való figyelem hiánya, az egoizmus, az érzelmi sivárság és a szeretetlenség. Mindenki mondja magáét, a saját gondjaival törődik, de eközben elhalnak, vagy ki sem alakulnak a mély és egymásért is működő emberi kapcsolatok. Aztán jön a felkiáltójel, amit általában a legfiatalabb generáció tesz ki a mondata végére.

Az egyfelvonás, szünet nélkül előadott darab pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Nincsenek üresjáratok, az állóvizet gyorsan felkavarja a szituációk folyama. A darabnak megvan a drámaisága, de alapvetően állandóan jelen van az angolos, sötétebb humor, amelyet Török Tamara dramaturg és Máté Gábor rendező ízlésesen használ fel. Kálmán Eszter látványvilága, díszletei és a vetítések nagyon tetszettek. A látvány nem ragad le a minimalizmusnál, tehát bent érezhetjük magunkat egy családi házban, vagy annak a fürdőjében, vagy éppen egy tengerparti ház teraszán úgy, hogy mégis egyszerű eszközöket használ.

Négyszemélyes kamaradarab mindig a színészekről szól, és Máté Gábor rendező engedi is az előadóknak, hogy kijátsszák magukból a szerepet, amelyet szemlátomást nagy élvezettel tesznek. A 15 éves Mayer Szonja saját korát éretten, meggyőzően játssza. Mivel neki jut az a szerep, hogy „felkiáltson”, inkább mondhatom – jó értelemben – koravénnek az alakítását. Látszik, hogy már nem szokatlan számára színpadi jelenlét, rutinosan mozog és beszél a Kamra képletes színpadán. Mészáros Béla – aki ma az egyik legfoglalkoztatottabb színészünk színpadon, tévében, filmvásznon – teljes energiát adott a figurának, nagyon jó látni, ahogy szereti a karakterét és szívesen merül el benne. Kocsis Gergelynek most is jól áll az intellektualizáló, alapvetően magának való és élő figura, ahogy a Platonov címszerepe is ilyen a számára. Fullajtár Andrea alakítása maga a fájdalmas irónia. A rádöbbenései, a tehetetlenségérzete, a megoldási törekvései azt mutatják, hogy az általa megformált a nagy nehézségek közepette és ellenére is igyekszik menteni a menthetőt, egyben tartani a szétcsúszó családját. Fullajtár Andrea ezt az összetett színészi feladatot tökéletesen megoldja, mint már oly sokszor a Katonában.

Lehet, hogy évek múlva nem a Hát, ha van is, én nem találtam meg című Katonás Kamra előadásról fogunk beszélni, de egy jó színházi estére mindenkinek tudom ajánlani.

Értékelés: 8/10