Blackphoenix 
Május 9-én, a Vallai Kertben debütált a Szürke kertek című színdarab, amely a Grey Gardens című 1975-ös dokumentumfilm alapján készült. Egy sikeres történet más műfajban való újraértelmezése mindig kockázattal jár; az eredmény lehet igazán egyedi és kreatív, vagy értelmetlen kavalkád. De vajon a Szürke kertekből mit sikerült kihozni?
A két rendező, Balogh Orsolya és Levko Esztella maguk játsszák a két főszereplőnőt, Big és Little Edie-t, Jacqueline Onassis Kennedy nagynénjét és unokatestvérét. Miután anya és lánya visszavonultak az amerikai arisztokrácia közegéből, igénytelen életmódjukkal az évek alatt borzalmasan lelakják a Grey Gardens birtokot. Amikor pedig a húsz macska mellett néhány mosómedve is a lakótársukul szegődik, az áldatlan állapotok miatt már a kilakoltatás veszélye is fenyegeti őket.
A díszlet és a jelmezek nagyszerűen hozzák a kívánt hatást. Nem elég, hogy Big Edie ágya körül halmokban állnak az üres macskaeledeles konzervek és az egyéb lim-lomok, kibukkan a takaró alól a huzat nélküli matracot szennyező gyanús és gusztustalan folt, és az öregasszony kosztól feketéllő talpa is. Noha a dokumentumfilmben mindenhol eluralkodik a mocsok és a káosz, a színdarabban Little Edie ágya teljesen rendezett, ezzel pedig nagyszerű kontrasztot teremt. Szinte még meg sem szólaltak a színészek, máris úrrá lesz a nézőn az a fajta sajátos viszolygás, amelyet a színdarab szereplőihez hasonló, saját árnyékukban vegetáló karakterek látványa kelt az emberben.
A két színésznő játéka nagyszerűen adja át a két sérült személyiség közötti, konfliktusokkal terhelt viszonyt. Anya és lánya egyaránt elrontották az életüket. Egyikük híres énekesnő, másikuk táncosnő szeretett volna lenni, ám az álmaik nem teljesültek be, ráadásul mindketten társ nélkül maradtak. Ebben az ellentmondásos viszonyban Little Edie-t az anyja egész életében elnyomta, ugyanakkor életkoránál fogva a fiatalabb nő az, aki még igyekszik tenni valamit a szánalmas állapotból való kitörését – ha mást nem, legalább a saját ágya tisztán tartását.
A dokumentumfilmből szó szerint átvett mondatok értelme ugyanakkor elveszik a színdarabban. A két nő sokkal inkább egymásnak mondja, mi történt velük, hogyan szalasztották el az előttük álló lehetőségeket. Az eseményekhez kapcsolódó érzelmeiket kommunikálják és a sérelmeiket vágják egymás fejéhez. A nézők gyakorlatilag kizáródnak a két nő élettörténetéből, a benne szereplő állomásokon és embereken ugyanis csupán felületesen száguld át a szöveg.
Olyannyira nincsen eleje, közepe és vége a színdarabnak, hogy csak a meghajlásokból derül ki, mikor kell tapsolni. Ez a szerkezetnélküliség egy dokumentumfilmben nem jelent problémát, sőt teljesen természetesnek mondható. A színdarabban azonban kifejezetten zavaró ez a felállás, legalábbis ha az ember nem keres rá a két nő életére, mielőtt beülne az előadásra.
A Szürke kertek tehát igazán hatásosan ragadta meg a fényűző életből való lecsúszás hangulatát, és nagyszerű performance lenne belőle. Igazán jó színdarabot alkotni azonban nem sikerült a dokumentumfilmből átemelt elemekből.
